Ismerős ismeretlen

- Szia, hogy vagy? - jött oda valaki mellém, de nem láttam, hogy ki.
Ijedten húztam összébb magam.
- Jól vagyok. - szuszogtam bele a karomba, habár nem volt igaz.
- Mi a baj? - kérdezte a másik szemtelenül. Nem hitt nekem.
- Semmi. - hazudtam megint erőtlenül, de tudtam, hogy hiába.Tudja, hogy nem igaz.
Egy rövid ideig csend volt, majd a másik halkan megszólalt.
- Itt ülsz egy sötét sarokban és sírsz. Ne mond nekem, hogy nincs baj. - korholt. - Odakinn rád várnak.
Nagyot nyeltem. Valóban vártak rám. És miért nem voltam ott? Hát azért, mert...
- Félek.
Ismét csend, kicsit hosszabb, mint az előző, aztán megint Ő szólalt meg.
- Mitől félsz? - kérdezte lágyan, én pedig akaratom ellenére válaszoltam neki.
- Hogy kimenjek, hogy megszólaljak, hogy meglátják, gyenge vagyok. Attól, hogy nem leszek tökéletes, hogy nem fogok tetszeni mindenkinek. - kezdtem bele a végtelennek tűnő listába. - Félek a magasban állni, félek egyedül lenni. Félek a sötéttől, és félek az emberektől. Félek, hogy alkalmatlan vagyok az életre...
- Tőlem félsz? - vágott közbe csendesen, amit alig hallottam meg.
Felé fordultam, és habár nem láttam, a sziluettjét ki tudtam venni. Hasonlított valakire és emiatt, ismerős nyugalom áradt szét bennem.
- Nem, tőled nem félek.
Rövid csend amit a sziluett szakított meg.
- Mit gondolsz, miért félsz?
- Mert gyenge vagyok. - vágtam rá egyből, egy hatalmas sóhajtással kísérve.
- Szerintem azok, akik erősnek mutatják magukat, és erőssé válnak, azok félnek a legjobban.
Meglepődtem rajta, de nem szóltam. Ismertem erős embereket, és nem tudtam róluk elképzelni, hogy jobban féljenek mint, én.
- Az ő félelmük sokkal mélyebbről, sokkal korábbról fakad, és ők a félelmüket elpusztítani akarják, nem pedig megszelídíteni. - mondta, mintha a gondolataimban olvasott volna. Aztán folytatta. - Tudod, hogy mire jók a félelmeid? - megráztam a fejem a sötétben, aztán rájöttem, hogy a másik valószínűleg nem látja. Szóra nyitottam a szám, de a megelőzött. - A félelmeid megvédenek. Ha félsz a magasban, nem engedi, hogy a szakadék szélére menj és leess. Ha félsz az emberektől, nem engedi közel őket. Ha félsz  megszólalni, nem fogsz megszólalni. Ha félsz a sötétben, mindig lesz valaki melletted, a Félelmed. De ugyanakkor a félelmeid erőssé is tesznek. - elhallgatott és egészen közel hajolt hozzám. - Mond, miért nem félsz tőlem? - éreztem az arcomon meleg leheletét és megcsillant a szeme is az ajtó alatt beszűrődő halvány fényben. - Ki vagyok én, hogy nem félsz tőlem?
Eszembe jutott valami, szóra nyitottam a számat, aztán be is csuktam egy fejrázás kíséretével.
- Biztos butaság. - mondtam határozottan és fel akartam állni.
- Most mitől félsz? - kérdezte és gyengéden visszaültetett.
- Hogy kinevetsz.
- Ígérem nem teszem.
- Mindenki ezt mondja, aztán mégis... - sóhajtottam szomorúan.
- Én nem foglak. - csillant meg ismét a szemében a fény és én hittem neki.
- Te vagy a Félelmem. - mondtam elhaló hangon, majd hozzá tettem. - De akkor bizonyára megőrültem.
- Félsz tőlem? - kérdezte ismét.
- Nem. - mondtam határozottan.
Ő felállt és a kezét nyújtotta.
- Akkor csináljuk végig együtt. - mosolygott rám barátságosan én pedig belekapaszkodtam a karjába, és hagytam, hogy felhúzzon.

Őszi élet

Hajnal volt, hideg és olyan csend, hogy úgy érezte a lány, hogy egy halott városban sétál. Pedig nem az, csak ősz volt. A sárguló falevelek lassan elengedték a fák ágait, hogy aztán fáradtan hulljanak le a földre, vastagon betakarva azt, az emberek bosszúságára. Álmosan sétált a lány is. Korán kelt, hogy munkába menet előtt el tudjon menni misére. A vonaton majdnem elaludt, hiszen fűtöttek, és nem nagyon lelkesítette, hogy a körülötte ülők  is mind bóbiskolnak. A fővárosban már egy kicsit jobb volt a helyzet, azonban hiába voltak többen az emberek, a fáradtságuk ugyanaz volt. Lehajtott fejjel lépett be a metróba, hogy a falának dőlve tudjon még egy kicsit pihenni.
- Széll Kálmán tér! - szólt a hangosbemondónő és ő ijedten ugrott fel, hiszen most kell leszállnia.
Zsibongó fejjel vette célba a templomot, hogy betérjen a reggeli misére, az azonban ugyan olyan halott és üres, volt, mint a világ maga. Egy teremtett lélek nem volt benn, ő pedig csalódottan és céltalanul sétálni kezdett. Út közben bement egy játszótérre, ami szomorú módon szintén olyan halott volt, mint a város. Csak egy férfi ült a hintában, mintha imádkozott volna, vagy csak arra várt, hogy hazamehessen ezen a szomorú reggelen.
A lány leült, hogy papírra vesse gondolatait, de nagyon nem ment. Képzelete mindig el-el kalandozott és ő hiába próbált koncentrálni, nem tudott. Talán nem is baj, ha tudott volna, lehet, hogy nem hallotta volna meg a furcsa hangot. Mintha egy jégkockákkal teli vizes vödröt öntene ki valaki éppen a csatornába, de mikor felemelte a fejét, nem látott senkit sem az utcán. A hang pedig lassan el is halt.

Gondolatait visszaterelte, ahhoz, amit éppen írt, de a figyelmét nem tudta rá koncentrálni. Ismét meghallotta a hangot, ami egész közelről érkezett. Felpillantott és a közeli fenyőfán meglátott két mókust. Szaladtak le a fa törzsén, azonban még mielőtt leértek volna az egyik szembefordult a másikkal és ekkor megálltak mind a ketten. Aztán hirtelen, elindult az egyik és a másik utána. Ugráltak egyik fáról a másikra, mintha kergetőznének, bújócskáznának. Halk cincogó hangjukkal mintha nevettek volna egymáson, aztán tovább folytatták a fogócskát.

Őket nem zavarta, hogy ősz van. Sőt, úgy tűnt, mintha szerelmi táncot lejtenének, és a lány arcán a derű lassan szétáramlott. Mosolyogva nézte, hogyan ugrálnak a mókusok hihetetlen sebességgel egyik fáról a másikra, majd tűnnek el, ha egy ember elmegy alattuk a járdán. Aztán óvatosan kikukucskáltak a lombok közül, majd újra kezdték az egészet.
Úgy látszik, nem mindenkinek az elmúlást jelenti az ősz. - gondolta mosolyogva a lány és órájára nézve ijedten felállt. Lelkében újult erővel indult, hogy bebizonyítsa a világnak, az ősz is él.