Hajnal volt, hideg és olyan csend, hogy úgy érezte a lány, hogy egy halott városban sétál. Pedig nem az, csak ősz volt. A sárguló falevelek lassan elengedték a fák ágait, hogy aztán fáradtan hulljanak le a földre, vastagon betakarva azt, az emberek bosszúságára. Álmosan sétált a lány is. Korán kelt, hogy munkába menet előtt el tudjon menni misére. A vonaton majdnem elaludt, hiszen fűtöttek, és nem nagyon lelkesítette, hogy a körülötte ülők is mind bóbiskolnak. A fővárosban már egy kicsit jobb volt a helyzet, azonban hiába voltak többen az emberek, a fáradtságuk ugyanaz volt. Lehajtott fejjel lépett be a metróba, hogy a falának dőlve tudjon még egy kicsit pihenni.
- Széll Kálmán tér! - szólt a hangosbemondónő és ő ijedten ugrott fel, hiszen most kell leszállnia.
Zsibongó fejjel vette célba a templomot, hogy betérjen a reggeli misére, az azonban ugyan olyan halott és üres, volt, mint a világ maga. Egy teremtett lélek nem volt benn, ő pedig csalódottan és céltalanul sétálni kezdett. Út közben bement egy játszótérre, ami szomorú módon szintén olyan halott volt, mint a város. Csak egy férfi ült a hintában, mintha imádkozott volna, vagy csak arra várt, hogy hazamehessen ezen a szomorú reggelen.
A lány leült, hogy papírra vesse gondolatait, de nagyon nem ment. Képzelete mindig el-el kalandozott és ő hiába próbált koncentrálni, nem tudott. Talán nem is baj, ha tudott volna, lehet, hogy nem hallotta volna meg a furcsa hangot. Mintha egy jégkockákkal teli vizes vödröt öntene ki valaki éppen a csatornába, de mikor felemelte a fejét, nem látott senkit sem az utcán. A hang pedig lassan el is halt.
Gondolatait visszaterelte, ahhoz, amit éppen írt, de a figyelmét nem tudta rá koncentrálni. Ismét meghallotta a hangot, ami egész közelről érkezett. Felpillantott és a közeli fenyőfán meglátott két mókust. Szaladtak le a fa törzsén, azonban még mielőtt leértek volna az egyik szembefordult a másikkal és ekkor megálltak mind a ketten. Aztán hirtelen, elindult az egyik és a másik utána. Ugráltak egyik fáról a másikra, mintha kergetőznének, bújócskáznának. Halk cincogó hangjukkal mintha nevettek volna egymáson, aztán tovább folytatták a fogócskát.
Őket nem zavarta, hogy ősz van. Sőt, úgy tűnt, mintha szerelmi táncot lejtenének, és a lány arcán a derű lassan szétáramlott. Mosolyogva nézte, hogyan ugrálnak a mókusok hihetetlen sebességgel egyik fáról a másikra, majd tűnnek el, ha egy ember elmegy alattuk a járdán. Aztán óvatosan kikukucskáltak a lombok közül, majd újra kezdték az egészet.
Úgy látszik, nem mindenkinek az elmúlást jelenti az ősz. - gondolta mosolyogva a lány és órájára nézve ijedten felállt. Lelkében újult erővel indult, hogy bebizonyítsa a világnak, az ősz is él.
- Széll Kálmán tér! - szólt a hangosbemondónő és ő ijedten ugrott fel, hiszen most kell leszállnia.
Zsibongó fejjel vette célba a templomot, hogy betérjen a reggeli misére, az azonban ugyan olyan halott és üres, volt, mint a világ maga. Egy teremtett lélek nem volt benn, ő pedig csalódottan és céltalanul sétálni kezdett. Út közben bement egy játszótérre, ami szomorú módon szintén olyan halott volt, mint a város. Csak egy férfi ült a hintában, mintha imádkozott volna, vagy csak arra várt, hogy hazamehessen ezen a szomorú reggelen.
A lány leült, hogy papírra vesse gondolatait, de nagyon nem ment. Képzelete mindig el-el kalandozott és ő hiába próbált koncentrálni, nem tudott. Talán nem is baj, ha tudott volna, lehet, hogy nem hallotta volna meg a furcsa hangot. Mintha egy jégkockákkal teli vizes vödröt öntene ki valaki éppen a csatornába, de mikor felemelte a fejét, nem látott senkit sem az utcán. A hang pedig lassan el is halt.
Úgy látszik, nem mindenkinek az elmúlást jelenti az ősz. - gondolta mosolyogva a lány és órájára nézve ijedten felállt. Lelkében újult erővel indult, hogy bebizonyítsa a világnak, az ősz is él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése