Halloween-i mese

A ház verandáján álltam és néztem, ahogy a nap már bukik le a horizonton. Narancssárgára festette a felhőket és utolsó fáradt sugaraival még bearanyozta a vöröslő leveleket. Pedig még csak délután öt óra volt én pedig próbáltam minél jobban magamba szívni ezt a fantasztikus látványt.
Végül a nap eltűnt én pedig összehúztam magamon a pulóveremet és beléptem a meleg házamba. A kandallóban ropogott a tűz, de még mielőtt leültem volna elé egy jó kis romantikus filmet megnézni, kimentem a konyhába, hogy a pattogatott kukoricát egy tálba kiöntsem. Elégedetten rágcsálva tértem vissza és ültem le a kanapéra. A tévében viszont nem találtam kedvemre valót. Csupa halloweenes film gyerekeknek. Jókor - gondoltam, - hiszen most van minden gyerek az utcán,  hogy csokit gyűjtsön.
Távol lakom a város központjától, így csak nagyon ritkán téved erre egy-egy bátrabb gyermek. Mindenki azt hiszi, hogy boszorkány vagyok és ha belegondolunk nincsenek olyan messze az igazságtól. Öreg faházban lakom, ritkán látnak az emberek. Általában korán reggel elmegyek és csak késő este jövök haza. Hosszú fekete hajam van és zöld szemem, ami köztudottan csak a boszorkányoknak van. Szeretem a hosszú szoknyákat, és bordó színt, annak ellenére, hogy most lila csipkés ruha van rajtam.
A film a laptopomról ment és a legizgalmasabb részt egy csengőszó szakította félbe. Megállítottam a filmet, felkeltem és kinyitottam az ajtót. Egy zombinak és egy múmiának öltözött kisfiú állt az ott és teli zsákjukat felém tartották, hogy csokit tegyek bele. Ha valamit, a csokit, biztosan a boszorkányok találták fel, így nem is szeretem annyira. Tönkreteszi a fogat. Így hát saját készítésű süteményeket adtam a kölyköknek, akik mosolyogva távoztak is. Hosszú ideig néztem utánuk, amíg végül eltűntek a város fényes utcáin. Becsuktam az ajtómat és visszaültem a gépemhez. Nem telt el két perc és újra csöngettek.
- Csokit, vagy csalok! - követelte a boszorkány és a jeti, majdnem tele zsákjukat felém tartva. Sütit kaptak ők is, aztán távoztak.
Idén nagyon nagy volt a forgalom nálam is. Rengeteg gyerek merészkedett a közelembe és nem bántam. Mosolyogva fogadtam őket és ők vidáman távoztak.
Lassan elfogyott a sor, ami az ajtóm előtt állt én pedig érdeklődve néztem rá az utolsó kislányra. Ő mintha nem lett volna kiöltözve. Egy egyszerű pólót és szoknyát viselt, ami mintha egy kicsit nagy lett volna rá, de nem feltűnően. Szőke haja egy copfba volt hátul összefogva és egy szalaggal masnit kötöttek rá dísznek. Pirospozsgás arca mintha porcelánból lett volna és hatalmas vigyor terült szét rajta. Valahonnan ismerős volt.
- Te minek öltöztél be? - guggoltam le hozzá, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
Először elcsodálkozott arcot vágott, majd ismét szélesen elmosolyodott.
- A testvéremnek. - mondta egyszerűen, majd a zsákját az orrom alá nyomta, hogy megkapja végre a sütijét.
Meghűlt bennem a vér. Ahogy ismét végig néztem a kislányon felismertem rajta régi ruháimat és azt a szalagot is, amit még kisiskolás koromban kaptam édesanyámtól. Szüleimtől csak nagy ritkán hallottam a nővéremről, aki még akkor meghalt, mikor én nagyon kicsi voltam és szinte minden képet elrejtettek otthonról, ami őt ábrázolta. Egyszer láttam az álmomban, pontosan ugyan így nézett ki. Csak mosolygott és mosolygott még akkor is, mikor a betegsége már nagyon elgyengítette. Az álmom utolsó képe, hogy egy ágyon fekszik csukott szemmel olyan derűs nyugalommal, mintha csak aludna. Aludt is, és álmodott, most pedig felébredt, hogy meglátogasson.
Lomhán kinyújtottam felé a kezemet, hogy megsimogassam és mikor hideg arcához értem egy forró könnycsepp gördült le a szemem sarkából
.