Együtt érzés

Nem volt feltűnő. Sőt kifejezetten unalmas lány volt. Amikor kilencedikben először belépett az osztályterembe, szinte senki sem kapta fel a fejét, hogy üdvözölje. Csendben ült le az egyik padba, majd figyelte a leendő osztálytársait.
Voltak menő lányok, akik a menő fiúk csapatát erősítették. Voltak az okosak, a kockák és a kívülállók, azok, akiket a menő csapat általában kigúnyolt.
Egyik csoportba sem tartotta magát oda valónak, az évek során mégis a kívülállókhoz sorolták be. Pedig nem volt vele semmi baj. Szép volt, okos és kedves, szívesen meghallgatott  mindenkit. Egyszerűen csak nem érdekelték azok a témák, amikről a többiek álló napokat, sőt éveket, tudtak beszélni; pasik, csajok, szex.

Már az utolsó év közepén jártak, amikor leült mellé, az egyik népszerű fiú. Sötétbarna szemeit, az övébe mélyesztette,
majd megszólalt.
- Mond nem zavar, hogy nincs pasid? - habár nem mutatta, de kérdése inkább gúnyos volt, mint kíváncsi.
- Nem - mosolygott rá, szokásos kedvességével a fiúra.
- De miért? Nem vagy éppen csúnya. Ilyen külsővel bármit elérhetnél nálunk - nézett végig rajta, miközben nyelve hegyével megnedvesítette az ajkait.
- Mit érnék én egy olyan pasival, aki nem belém, hanem a testembe szerelmes?
A fiú vállat vont.
- De legalább nem lennél egyedül.
- Inkább maradok egyedül, de köszi, hogy aggódsz.
Rövid csend következett, amíg a fiú vizsla szemmel újra végig nézett rajta.
- Én szívesen járnék veled - hangja vágytól fűtött volt, szemei pedig éhesen csillogtak.
- Nem - mondta  határozottan mélyen a szemébe nézve, hátha ezzel elérheti, hogy a fiú távozzon.
Reménykedett benne, hogy ezzel lezárta a beszélgetést, és igyekezett visszatérni a tanulnivalójához. Azonban a fiú nem így gondolta. Mint a villám az álla alá nyúlt, maga felé fordította, és hosszan megcsókolta.
Csak pár másodpercig tartott, de a lány annyi mindent érzett ezen idő alatt, mint egész életében soha. Egyszerre fájt neki a csók és öntötte el mámoros érzéssel, és habár tudta, hogy az utóbbi érzés nem hozzá tartozik, mégis olyan erővel csapta meg, hogy beleszédült. Forgott vele a világ, ahogy egyszerűen képtelen volt szabadulni a másiktól, és egyre jobban gyötörte a légszomj is. A fiú végig söprő izgató érzése letaglózta és mozgásképtelenné tette, majd mikor végre szétszakadtak, nem maradt más, csak kongó csend, ahogy az érzékszervei elfelejtettek működni.
Tényleg csak pár másodperc volt, és utána a fiú felállt, széttárta a karjait, és győztesen az osztály felé fordult. Először kétségbeesés, majd harag gyúlt benne. Arcára kifejezéstelenség ült ki, ahogy felállt és a fiú vállára tette a kezét, hogy maga felé fordítsa az ünneplőt. Parancs nélkül szorult ökölbe a keze és ütötte arcul a vigyorgót. Hangos reccsenés kísérte a tettét, mely éles fájdalommal járt, így végül magához tért.
A fiú megszédült az ütéstől, de elesni csak akkor esett el, amikor a lány bokán rúgta.
Szemébe könny gyűlt fájdalmában, sajgott a keze, a bokája és a feje is, pont ott, ahol a fiút megütötte...

Még kisgyerekként tapasztalta meg először, hogy valamilyen kapcsolatban van azzal, akihez hozzáér.
Testvérével nagyon szerették egymást, és szinte soha nem verekedtek. Együtt elbújva a szobájukban beszélték ki a felnőtteket, majd  egy babát és egy autót elővéve mentették meg a világot.
Aztán egyik nap megütötte az öccsét. Nem nagyon, csak éppen, legalábbis ő így gondolta. Miközben játszottak a kisfiú elhajította a babáját, amiért szörnyen mérges lett, és csak megtette.
Lassan folyt végig  feldúlt arcán a könnycsepp, enyhítve egy kicsit  égő arcát. Öccsére nézett, aki meglepődött szemekkel nézett fel rá, egyre piruló orcával.
Zokogva borult bele öccse nyakába és sírt, amíg szüleik be nem léptek, hogy megnézzék, mi történt...

Képessége miatt, rettentő törékeny volt. Ha fellökött valakit véletlenül, vagy ha a másik lábára lépett, megérezte azt, amit a másik érzett. Idővel nagyon óvatos lett, vigyázott arra, hogy ne ártson a másiknak. Ám, ha megsimogatott valakit, vagy megölelt, vagy egyszerűen csak hozzá ért, akkor is érezte, hogy a másiknak ez hogy esik.
Így amikor megütötte a fiút, nem csak azt érezte, hogy fáj az arca, hanem azt is, hogy milyen érzelmek járják át, abban a pillanatban. Mivel vigyázott arra, hogy ne bántson senkit sem, így egy régen elfeledett érzés járta át, amit nehezen tudna megfogalmazni, hogy mi is. Talán a félelem áll hozzá a legközelebb, ám jóval gyomorszorítóbb érzés, majdnem olyan, mint a szégyen.

Törött kézfejét szorongatva sírt, miközben szemét le nem vette a földről feltápászkodó fiúról. Könnyein át is tisztán látta, hogy nem boldog a másik, de nem tett semmit sem. Dühösen hátat fordított a lánynak, aki megalázva ott állt még mindig és nem tudott mozdulni.
Az orvos szerint két helyen tört el a keze, pont a középső ujjának bütyke és a kézfejében lévő csont. Hetekig nem tudott vele írni, annak ellenére, hogy egyébként nem gátolta meg benne a gipsz. Bal kézzel ügyetlenkedett, de azzal vigasztalta magát, hogy hamarosan majd nem kell vele foglalkoznia és minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ám hat hét múlva, mikor végre megszabadult terhétől, elrettenve vette tudomásul, hogy nem egészen olyan, a keze, mint azt várta. Eldeformálódott, és mikor tollat akart a kezébe venni, egyszerűen kicsúszott belőle.
Hogy fogok így rajzolni vagy írni? - kérdezte kétségbeesetten és újra és újra megszidta magát, hogy ennyire elvesztette az önuralmát.
Mikor öccse belépett a szobájába, igyekezett gyorsan letörölni a könnyeit az arcáról.
- Képzeld van itt egy fiú aki beszélni akar veled.
Meglepve kapta fel a fejét.
- Tudod régen olyan jóban voltál vele, most meg alig szólsz hozzá.
Nem emlékezett, hogy lett volna akármilyen fiú barátja, így nem értette, hogy testvére miről beszél. Inkább figyelte, ahogy öccse leült mellé az ágyra. Óvatosan a kezébe vette sérült kezét, és úgy dédelgette, mint egy porcelánbabát. Egy érzelem hullám söpört rajta végig, ahogy hozzáért a fiú bőréhez.
- Azt hiszem kezdelek elveszíteni. Itt lakunk egymás mellett, de már nem tudom, hogy ki vagy. Régen olyan belevaló voltál, aztán most... Tudom, hogy megvannak a saját szabályaid, és ez tök jó, de én is itt vagyok. Ha baj van, ha nem érzed jól magad, vagy tanácsot akarsz kérni, akkor nyugodtan fordulj érett és jóval okosabb öcsédhez - mondta huncut vigyorral, mire végre elmosolyodott a könnyei mögött.
- Olyan idióta vagy - bökte meg finoman az ujjával.
Aztán percekig csak ültek egymás mellett.
- De az ajánlatom még mindig áll.
A lány pedig lassan mesélni kezdett. Még soha senkinek sem beszélt az érzéseiről, a családján kívül senki sem tudott a képességéről, de még nekik sem mesélt el mindent. Most mégis, úgy jöttek a szájára a szavak, mintha már nem bírnának többé benn maradni.
- És amiatt az egy hiba miatt, most nem vagyok képes megfogni a ceruzát. Rajzolni akarok! - fakadt ki, ki tudja, hogy hanyadszorra.
- Tanulj meg bal kézzel rajzolni - mondta egyszerűen a fiú.
- De az nagyon fárasztó.
- Azt tudom, de majd én leszek a tanárod. Nem leszek könyörületes - vigyorgott ismét huncutul és felállt, hogy készen álljon a kihívásra. - Gyere, kezdjük az elején, mint az elsősök.
Hosszúnak és fáradtságosnak tűnt, de végül csak felállt és elfogadta az öccse segítségét. Az alapoknál kezdték. Lassan megtanulta formálni  a betűket, majd összekötni, és végül egyenes vonalakat húzott, hogy rajzolni is megtanuljon.

Évekkel később a művészeti főiskolán egy kiállítása volt. Ott állt egyik képe előtt, és a hibákat kereste. Talált bőven. Az árnyékok, a formák nem voltak teljesen életszerűek, de ennél jobban nem tudta megalkotni. Nem is tudta, hogy miért került a kiállítási képek közé. Már éppen azon volt, hogy szóljon a rendezőnek, vegyék le, amikor megszólalt mellette egy ismeretlen fiú.
- Ez a kedvencem - mondta egyszerűen és megállt a lány mellett.
- Igen? Szerintem szörnyen néz ki - válaszolt automatikusan. - De miért ez tetszik a legjobban, hiszen tele van hibával?
- Pont azért a legjobb. Mert még így, hibásan is kikerült a falra. - mosolygott rá a fiú, majd visszanézett a képre. - Szívesen megismerném a művészt.
- Biztos itt van valahol - nem akarta elárulni, hogy valójában ő készítette, de biztos volt benne, hogy nem titkolhatja sokáig. Ok nélkül akart megismerkedni a fiúval.
A tárlat megnyitója még nem kezdődött el, így addig beszélgettek, ahogy elindultak a folyosón, beszélgetve, olykor-olykor egymásba ütköztek, és ilyenkor végtelen nyugalmat érzett, mely a fiúból áradt. De nem csak a nyugalom, hanem az erő és némi vágy is keringett benne.
Mintha megbabonázták volna, úgy sétált mellette. Egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét, és minidig azt akarta érezni, amit ő.
- Mi történt a kezeddel? - kérdezte hirtelen a fiú rámutatva a kérdéses testrészre.
- Semmi - rejtette a háta mögé elpirulva a lány. A fiú hitetlen szemét látva azonban meggondolta magát. - Megütöttem egy fiút és eltört. Nem gyógyult meg jól és nem tudom használni.
- Nem hinném, hogy te ártani tudnál akárkinek is.
- Lehet, neki nem fájt annyira, mint nekem...
- Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de ha akarod, akkor majd elmondanád nekem, hogy miért?
Eszelős kíváncsiság öntötte el, de mellette ott volt az erő, mellyel elnyomta, ahogy ismét egymásnak ütköztek.
- Majd elmondom, ha még akkor is érdekelni fog.
Idő közben kiértek a nagyterembe, ahol már megérkeztek, azok, ki meg voltak hívva a megnyitóra. Éppen akkor léptek be, mikor a mikrofonba bemondták a lány nevét, kiszólítva a közönség elé.
- Most mennem kell, remélem még találkozunk - érintette meg utoljára a fiú vállát, mire teljes mértékben elborította az értetlenség.
Már háttal állt neki, de érezte, hogy a szeme kíséri őt, és emiatt, muszáj volt mosolyognia.