Az ítélet

A teremben néma csend volt. A pulpitus tele volt érdeklődő emberekkel. Mindenki csak ezért jött, hogy megtudják, miként ítélnek el engem, aki nem hajlandó fejet hajtani. Bizsergett az egész testem a rám szegezett szemektől. De hiába mondtam én bármit, nem hittek nekem. Soha sem hittek, de most az életem múlhat rajta.

Már lassan egy órája, hogy itt állok, kicsit kényelmetlenül feszengve, és még csak egy székkel sem kínáltak meg. Kezdtem azt hinni, hogy reménytelen. Hiába. Képtelen vagyok legyőzni őket. Túl sokan vannak, én meg egyedül.

- Mivel tudod bizonyítani, hogy létezik? - kérdezték már vagy századszorra.

Gondolkoztam, lázasan kutattam valami után, amit mondhatnék, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. "Csak nyugodj meg!" mondtam magamnak, majd behunytam a szemem és az ég felé emeltem az arcom. Így álltam néhány percig semmire sem gondolva, csak hallgattam. Vártam. Segítséget kértem.

- Még egyszer megkérdem - üvöltött rám az Ítélőszék. - mivel tudja bebizonyítani, hogy létezik?

- Hallottam - mondtam hirtelen nem is az én hangommal, miközben kinyitottam a szemem és Rá néztem.

Horkantott.

- Szóval hallotta. - gúnyos nevetésre húzta a száját. - És mit hallott?

- A hangját. - még mindig nevetett.

- Tehát hallotta a hangját? Mit ki nem talál...

Azonban még mielőtt elkezdhetett volna pocskondiázni, valaki közbekérdezett.

- És milyen a hangja? Le tudná nekünk írni?

A kérdező érdeklődéssel nézett rám. Színtiszta érdeklődéssel. Sem gúny, sem megvetés, sem pedig hitetlenség. Ő volt az egyetlen ebben a teremben, akiről úgy gondoltam, hogy meg tudom győzni.

Bólintottam, ő pedig intett, hogy mondhatom.

- Olyan a hangja, mint a szélnek, amely a fák leveleit simogatja. Olyan mint a hangos folyó, amely a nagy kövek között utat keres magának. Mint mikor az eső csepp földet érve koppan. Mint egy kismadár, aki párjának énekli szerelmes dalát. Mint mikor a sas fiókája éhesen várja haza a mamáját. Olyan, mint mikor a macska dorombol, vagy mint amikor az újszülött felsír. - megálltam a mondandómban és körbenéztem. - De leginkább ahhoz a hanghoz hasonlítható, mint amilyen bennünk szól olykor-olykor. A lelkiismeret hangja.

Senki sem vett levegőt, még csak ki sem fújták. Az Ítélőszék hitetlen tekintettel, de leesett állal nézett rám.

Mélyen beszívtam a levegőt és még egyszer megszólaltam. Vagy nem is én beszéltem...

- Nem tagadom meg, hogy hiszek. Önök döntenek, hogy bűnös vagyok-e!

Hívj fel!

Várt! Nem tudott mást tenni. Kezét az ölében pihentette, és az előtte álló dohányzóasztalon fekvő készüléket nézte.

Csak tegnap találkoztak, és alig beszélgettek, de annyira beleélte magát a helyzetbe, hogy nem figyelt az esetleges csalódásra. Nem is aludt egész este, hiszen azt várta, hogy felhívja. Szeme alatt a karikák egyre csak sötétlettek, a szemei viszont izgatottan csillogtak.

 - Tetszel nekem – hallotta a fejében a kicsit rekedtes, de kellemes hangot. – Táncolunk?

Ő volt az első fiú, aki hosszú ideje hozzászólt.

A szíve újra zakatolni kezdett, ahogy felidézte a srác gyengéd érintését, ha éppen a derekához ért tánc közben. Érezte a kellemes illatát. Újra látta maga előtt táncoló, lendületesen mozgó, izmos testét…

Azt vette hirtelen észre, hogy elbambult és ijedten kapta vissza a tekintetét a kütyüre. Az azonban mozdulatlan maradt.

Sóhajtott és felhúzta a térdét. Karjával átkarolta és állát megtámasztotta rajta.

Behunyta a szemét, és maga elé képzelte az arcát, a haját, a szeme színét. Felidézte még egyszer azt a pillanatot.

A zene, bár fülsüketítő volt, mégis, arra a pillanatra, mintha megszűnt volna. Csak ő volt, és a srác kellemesen csengő hangja.

A fiúk eddig azért nem álltak vele soha szóba, mert mindenkit mindig visszautasított. Képtelen volt gondolkodni, ha a közelükben volt, vagy ésszerűen cselekedni, ha esetleg közeledni akartak felé. Most azonban megfogadta barátnője tanácsát és egy pillanatig várt a válasszal. Végül pedig megfogta a felé nyújtott kezet.

Nem bánta meg. Nagyon jól érezte magát.

A képzelete tovább repítette. Már hosszú ideje jártak. Elcsattant az első csók. Aztán az első együtt töltött éjszaka. Majd pedig egy kép, amint a srác térden áll előtte és egy gyűrűt húz az ujjára.

- Hozzám jössz feleségül? – kérdezi majd kellemes hangjával, ő pedig könnyei közt fog neki igent mondani.

Aztán pedig…

Take my hand townigth!!!!!

Kinyitotta a szemét a váratlan hangra. A kanapén elterülve feküdt, valószínűleg aludt. Néhány másodpercig nem tudta hova tenni a hangot, de mikor rájött, hogy a telefonja csörög, a szívverése rögtön felgyorsult.

Felkapta a kis, érintőképernyős mobilt, és megnyomta a zöld gombot.

- Halló, tessék? – szólt bele izgatottan.

- Végre! – hallotta legjobb barátnője hangját. – Már azt hittem, hogy valami baj van – csicsergett a túloldalról.

A lányon olyan csalódottság lett úrrá, hogy nem tudta, mosolyogjon, és mondjon valami szépet, vagy dühösen csapja le a telefont. Végül, mivel nagyon fáradt volt, a második lehetőséget választotta. Mérgesen ráüvöltött valamit a barátnőjére, majd könnyeinek szabad utat engedve, lenyomta a piros gombot.

Annak ellenére, hogy nagyon fáradt volt, és a feje is fájt, az agya lázasan kezdett pörögni. „Mi van, ha pont ez idő alatt hívott fel, és nem tudott elérni, mert foglalt volt? És ezért soha többé nem fogja keresni? Csalódást okoztam neki.”

Az arcát a térdébe fúrta, és zokogott. Mikor a szülei hazaértek, és megkérdezték, mi történt, ő csak berohant a szobájába, és magára zárta az ajtaját. Napokig csak a sírását lehetett hallani, és amikor abba hagyta, akkor sem jött ki. A családja próbálta vigasztalni, de nem lehetett. Nem lehetett szóba állni vele, nem csinált semmit, és aki hozzászólt, azzal kiabált.

Egy hét is eltelt, mire végre vörös szemekkel kijött, és evett néhány falatot. Ezután pedig visszament a szobájába.

Hónapok teltek el, mire túltette magát első szerelmi csalódásán. Újra kijárt, bulizott, tanult, és mindenekelőtt, bocsánatot kért a barátnőjétől, hogy olyan gorombán beszélt vele. Ő csak mosolygott és megölelte a lányt.

- Nem haragszom.

A lánynak ez a mondat mindennél többet ért, és erőt adott, hogy a szüleitől is bocsánatot kérjen. Nem volt egyszerű odaállni az apja és az anyja elé, de végül ők is hálásak voltak a bocsánatkérésért, és magukhoz szorították a lányukat.

Azóta már évek teltek el. Leérettségizett, és egy jó egyetemre járt. Barátja lett, akivel a diplomaosztó után össze fognak házasodni. A kezét ugyan még nem kérte meg, de már beszéltek róla. És a diplomaosztó, amúgy is, olyan távol van még.

Végül elérkezett a nagy nap. A lány tudta, hogy ha kívülről nézné az eseményt, pont ugyanúgy nézne ki, mint ahogy megálmodta. A fiú előtte térdelt és az egyik kezével az ő kezét fogta a másikban pedig a gyűrű volt.

A fiú már nyitotta a száját, de ekkor megszólalt a lány telefonja. Kicsit idegesen és zavartan vette elő.

- Halló, tessék? – szólt bele vidáman.

- Szia – hallatszott a másik oldalról egy kellemesen rekedtes hang. – Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, de néhány éve táncoltunk. És akkor nagyon megtetszettél nekem. – egy rövid idegig nem szólt semmit. – Csak arra gondoltam, hogy találkozhatnánk holnap…

A lány közbevágott.

- Bocsi nem tudom ki vagy.

Azzal megszakította a beszélgetést, és a telefonját kikapcsolva visszatette a zsebébe.

- Ki volt az? – kíváncsiskodott a barátja.

A lány megvonta a vállát.

- Csak egy barom, aki régen összetörte a szívemet.

A fiú nem feszegette tovább a dolgot. Mélyen a lány szemébe nézett.

- Hozzám jössz feleségül?

Sziasztok

Ezúttal egy kicsit más jellegű bejegyzést írok, mert az elmúlt héten volt egy nagyszerű élményem, amit muszáj megosztanom veletek.

Már egy éve tanulok az óvodapedagógus szakon és idén az év elejét gyakorlattal kezdtem. Ez egy olyan ovi, amit én választottam, így az, hogy ide kerültem teljesen az én döntésem volt. Már az ötödik napja vagyok a gyerkőcökkel, amikor az egyik kislány, aki közvetlenül előttem állt és egy perce még rajtam csimpaszkodott, felnéz rám nagy szemekkel és azt kérdezi tőlem:

- Te azért jöttél a mi csoportunkba, mert tudtad, hogy szeretni fogunk?

Ezen a megjegyzésen először ledöbbentem; vajon hogy képes egy hat éves kislány ennyire mély dolgot mondani. Néhány pillanattal később azonban már mosolyogtam rajta és megöleltem.

Azt hiszem, tényleg nem véletlen, hogy ebbe az óvodába jöttem gyakorlatra, hiszen választhattam volna azt az óvodát is ami csak öt percre van az otthonomtól. Mégis képes vagyok korábban felkelni, hogy elmenjek a város másik végébe, abba az óvodába, ahol a gyerekek szeretnek.