Az ítélet

A teremben néma csend volt. A pulpitus tele volt érdeklődő emberekkel. Mindenki csak ezért jött, hogy megtudják, miként ítélnek el engem, aki nem hajlandó fejet hajtani. Bizsergett az egész testem a rám szegezett szemektől. De hiába mondtam én bármit, nem hittek nekem. Soha sem hittek, de most az életem múlhat rajta.

Már lassan egy órája, hogy itt állok, kicsit kényelmetlenül feszengve, és még csak egy székkel sem kínáltak meg. Kezdtem azt hinni, hogy reménytelen. Hiába. Képtelen vagyok legyőzni őket. Túl sokan vannak, én meg egyedül.

- Mivel tudod bizonyítani, hogy létezik? - kérdezték már vagy századszorra.

Gondolkoztam, lázasan kutattam valami után, amit mondhatnék, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. "Csak nyugodj meg!" mondtam magamnak, majd behunytam a szemem és az ég felé emeltem az arcom. Így álltam néhány percig semmire sem gondolva, csak hallgattam. Vártam. Segítséget kértem.

- Még egyszer megkérdem - üvöltött rám az Ítélőszék. - mivel tudja bebizonyítani, hogy létezik?

- Hallottam - mondtam hirtelen nem is az én hangommal, miközben kinyitottam a szemem és Rá néztem.

Horkantott.

- Szóval hallotta. - gúnyos nevetésre húzta a száját. - És mit hallott?

- A hangját. - még mindig nevetett.

- Tehát hallotta a hangját? Mit ki nem talál...

Azonban még mielőtt elkezdhetett volna pocskondiázni, valaki közbekérdezett.

- És milyen a hangja? Le tudná nekünk írni?

A kérdező érdeklődéssel nézett rám. Színtiszta érdeklődéssel. Sem gúny, sem megvetés, sem pedig hitetlenség. Ő volt az egyetlen ebben a teremben, akiről úgy gondoltam, hogy meg tudom győzni.

Bólintottam, ő pedig intett, hogy mondhatom.

- Olyan a hangja, mint a szélnek, amely a fák leveleit simogatja. Olyan mint a hangos folyó, amely a nagy kövek között utat keres magának. Mint mikor az eső csepp földet érve koppan. Mint egy kismadár, aki párjának énekli szerelmes dalát. Mint mikor a sas fiókája éhesen várja haza a mamáját. Olyan, mint mikor a macska dorombol, vagy mint amikor az újszülött felsír. - megálltam a mondandómban és körbenéztem. - De leginkább ahhoz a hanghoz hasonlítható, mint amilyen bennünk szól olykor-olykor. A lelkiismeret hangja.

Senki sem vett levegőt, még csak ki sem fújták. Az Ítélőszék hitetlen tekintettel, de leesett állal nézett rám.

Mélyen beszívtam a levegőt és még egyszer megszólaltam. Vagy nem is én beszéltem...

- Nem tagadom meg, hogy hiszek. Önök döntenek, hogy bűnös vagyok-e!