Pályaválasztás Jézussal

Egyházközösségi szempontból Gödöllő a legjobb hely. Kis- és nagy hittanok, gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek, házasoknak. Bulik, találkozók, melynek fő témája Isten. A szüleim a lehető legjobb helyen neveltek fel, ahol az Istennel való találkozás mindennapos.

Éppen ezért nem volt, olyan nehéz nekem elfogadni, hogy létezik. Én természetesnek veszem, hogy hiszek benne, mert kicsi korom óta ezt nevelték belém.

···

Tizenkettedikes évem előtti nyáron, egy úgynevezett családtáborban voltam, ahol a három hónapos kisbabától kezdve egészen a nyolcvan éves nénikig, bácsikig, minden korosztály megtalálható volt. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz belőlem, hogy minek fogok én tovább tanulni. Ez alatt az egy hét alatt azonban végül arra jutottam, hogy óvónő leszek. Hogy miért? Azért mert rengeteg gyerek jött oda hozzám kis ajándékokat adni, mondani nekem valamit, vagy csak rám mosolyogni. Egyszerűen szerettek, úgy hogy nem is ismertek.  Ez tetszett, és végtelen boldogsággal töltött el. Nem tudtam, nem viszont szeretni őket.

Ezzel az elhatározással mentem tovább a családommal Kadarkútra, egy ritkán látogatott rokonhoz. Kadarkút egy kis falu Somogy megyében, ami már nagyon kinn van a semmi közepén. Itt még jóformán cserekereskedelem van. Sok az állattartó, és a földműves. Ezeknek a rokonoknak is vannak macskái, kutyái, nyulaik, egy őz, egy dámvad és néhány disznó. Az egyik fiuknak van két unokájuk.

Tibi, a fiatalabbik unoka, 8 éves volt, és igazi kis „vidéki bunkó” volt. Napbarnított bőre és nagy szája. Én, bevallom, féltem tőle. Hiszen erőszakos volt, és mondott olyanokat, amiket nem tudtam feldolgozni.  Rúgott, karmolt, harapott, néha minden ok nélkül. Féltem tőle, pedig csak 8 éves volt, és én ezt ugyan olyan agresszivitással viszonoztam. Visszaszóltam neki, és ha kellett oda is ütöttem. Bátyám volt az egyetlen, aki viszonylag pozitívan állt ehhez a kisfiúhoz. Este lefekvés előtt azért imádkoztam, nehogy az éjszaka tegyen velem valamit.

Másnap épségben keltem fel, és hálát is adtam ezért. Aznap augusztus negyedike volt, édesanyám szülinapja. Az volt a kívánsága, hogy menjünk el a helyi templomba Szentségimádásra. (Aki nem tudja mi az, az azt jelenti, hogy kiteszik Krisztus látható testét, az Eucharisztiát az oltárra, hogy közvetlenebbül lehessen imádkozni hozzá.) Nos, hát elmentünk a helyi templomba Szentségimádásra.

Már messziről lehetett hallani, hogy a templomban a nénik a rózsafüzért kántálják. Ennek ellenére bementünk és leültünk. Mikor a tized végére értünk, lecsaptak ránk, mint keselyűk a friss húsra. Először is üdvözöltek minket, majd felkértek, hogy mondjunk mi is egy tizedet. Bátyám elfogadta a felkérést, és elmondta. Mikor végzett hátrafordult, és azt mondta; „Most mi is szeretnénk valamit kérni. Legyünk csak egy tíz percig csöndben, hogy személyesebb lehessen a Krisztussal való találkozás.”

A nénik beleegyeztek és következett a csönd.

Szilánkok

Körbenéztem. Már megint mi baj lehet velem?

Körülöttem az emberek távolságtartóan viselkedtek. Arcukon látszott az undor és a megvetés. Magamra néztem. Kék farmer, fehér póló volt rajtam. Óvatosan belepillantottam az ablakba, ahol visszatükröződtem. Szemem alatt fekete karikák, hiszen már reggel öt óta fenn vagyok, és hajnalban feküdtem le. Hajam a reggeli fésülködés óta összekócolódott. Kezemben pedig egy nagy kancsó vizet szorongattam, melyben a víz remegett és az üveg falát verdeste.

Elkaptam a szemem magamról, és lehajtott fejjel tovább mentem. Pólóm lassan átázott a kiömlött víztől. Lelkemben kérdések és érzések kavarodtak. Mi baj lehet velem? Miért néztek így rám? És mégis, miért érzem most ilyen rosszul magam? Dühös és kétségbeesett voltam. Nem vagyok elég jó ebbe a világba? Éreztem, hogy a gyomrom remeg, a torkom kiszárad. Mégis a legszívesebben kiüvöltöttem volna magam, de nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem.

Más vagyok mint a többiek, ezt tudtam. Azonban eddig valamiért nem foglalkoztatott a dolog. Vagy csak nem vettem észre a pillantásukból, hogy mit gondolnak rólam. Ahogy érek, egyre jobban beleláttam az érzéseikbe, és ez zavart. Zavart, mert amikor őrülten viselkedtem, láttam, hogy nem gondolnak rólam semmi jót. Láttam, amikor butaságot mondok, akkor hogyan néznek rám. Vagy amikor túlságosan oda vagyok valamiért, csak egy vállrándítást kapok válaszul.

Nincsen olyan ember az életemben, akivel meg tudnám beszélni az érzéseimet, aki ugyan olyan bolond lenne mint én. Ő nem nézne rám furcsán, mikor odáig vagyok valamiért. Ő kedvesen kijavítana, ha rosszat mondok. És velem együtt lenne bolond, úgy, hogy megőrjítsük ezzel a világot.

Kezdtem belefulladni ebbe a világba, ahol mindig mindenkinek meg kell, hogy feleljek, közben pedig nincs időm arra, hogy feldolgozzam az esetleges sérelmeket.

Hirtelen neki mentem valakinek, és kiesett a kezemből a kancsó. A padlót beborította a szanaszét repülő üvegdarabok, és a maradék víz. Egy halk bocsánatot suttogtam, és leguggoltam, hogy felszedjem a szilánkokat. Markomba szorítottam az üveget, és észre sem vettem, hogy pirosra festődött a kiserkenő véremtől. A sírás szélén álltam, és igen kevés választott el attól, hogy tényleg zokogásban törjek ki.

Aztán megjelent egy kéz, és segített.

Meglepetésemben mindent elfelejtettem. Nem mertem felemelni a fejem, csak idegesen szedtem tovább az üvegdarabokat. Mikor már végeztünk és kidobtuk, csak egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. A fiú rám mosolygott. Nem volt benne sem undor, sem megvetés. Szemében kedvesség csillogott.

Bátortalanul elmosolyodtam, majd újból lehajtottam a fejem és tovább mentem. Ő azonban utánam kapott és felemelte a sérült kezemet, hogy megvizsgálja. Óvatosan,  megtörölte a kezemet, mintha egy porcelánbabáé lett volna, majd be is kötözte. Még egyszer rám nézett, halványan elmosolyodott, és elment.

Még percekig nem voltam képes megmozdulni, majd pedig zakatoló szívemet lenyugtatva, én is tovább mentem.

A mosolya egész nap elkísért, így lelkem szilánkjai lassan a helyükre kerültek.