Őszi varázslat

Röptében kaptam el egy sárga falevelet. Az erei pirosak voltak, így egészen olyan volt, mintha valaki kezét tartanám az ujjaim között. A fák másodszorra borultak virágba és árasztották el színes szirmaikkal a mezőt. Ezt a virágzást azonban szinte senki sem látta. A játszóterek magányosan várták a gyerekeket, de az aggódó szülők és nagymamák inkább otthon maradtak. Csak egy-két kutya szaladgált szabadon a mezőn, akinek a gazdája volt elég bátor kihozni kis kedvencét. Az avarban boldogan ugráló állatok, csöppnyi életfoltok voltak a szürke égbolttól terhes levegőben.

Vajon mikor fog esni?

A tájra nehezedő vibráló feszültség nyomasztó, szinte elviselhetetlen volt. Kezdtem megérteni, hogy miért nem látok egyetlen gyermeket sem. Hogy miért tűntek el a parkoló kocsik a falevelek alatt, mintha csak téli álmukra készülő sünök lennének. Hogy miért ülök egyedül a rét mellett egy padon, ahol annyi játszótér van, hogy az ember azt sem tudja, hogy melyikbe menjen.

Elmúlt. Valami határozottan elmúlt. Nem hirdette semmi, csak az, ami hátra maradt belőle. A haldokló falevelek, a haldokló világból.

Fájt látni az elmúlást. Fájt látni az ürességet, azt, hogy ilyenkor senkit nem érdekel a természet. Egy olyan szenvedés, melynek csak a Tél vethet véget.

Apró szemű eső szitált a hidegtől piros arcomra, és én belefáradva ebbe a látványba, álltam fel, hogy haza menjek.

Ekkor egy piros kabátos lány tűnt fel a sárga avar között. Egy zöld kabátos fiú futott mögötte, és ragadta derékon, mikor utol érte. Sikítva terültek szét a napszínű szőnyegen, hófehér párát bocsájtva ki magukból. Pár pillanatig senki és semmi nem mozdult. Aztán újra nevető hangok csendültek fel, ahogy gurulva a földön tovább fogócskáznak.

Avarkoszorút font hajába a játék, kipirulva és boldogan állt fel a lány, miközben a fiú a kezét fogta. Ilyen távolból is látszott a széles mosolya, ahogy felnézett a másikra. Boldog volt, nem törődött az idő rútságával. És ebben a fagyott időben, hagyta, hogy a fiú hosszan megcsókolja.

A világ ismét néma lett, és ebben a csendben lehetett hallani, ahogy a Föld egy utolsót sóhajt, még azelőtt, hogy hullani kezd a hó.