Az álommester 3.rész

- Ezt a könyvet szeretném kivenni - tette le Lex az egyik, találomra választott kötetet.

Amióta betette a lábát a könyvtárba, folyamatosan figyelte a lányt. A pult mögött, egy romantikus regényt olvasott és közben nem zavartatta magát. Mosolygott, sőt, fel is nevetett a vicces részeken.

- Há - csapta össze ijedten a könyvét, majd elpirult, mikor meglátta, hogy ki áll előtte. - Vett már ki nálunk könyvet - hebegte, reszketeg hangon.

Milyen törékenynek látszik - mosolygott a férfi.

- Még nem.

- Akkor először kérném a személyes adatait.

Gondosan bediktálta a rendszerbe, majd kifizette az olvasókártyáért járó díjat. Mikor megkapta a könyvet is, még megállt egy pillanatra. Miközben elnézte a lányt, eszébe jutott, hogy vajon miért olvas romantikus könyvet, ha nem szereti a férfiakat?

- Jó az a könyv? - kérdezte, próbálva társalgást kezdeményezni.

- Nem igazán - vonta meg a vállát a lány. - Rendkívül átlagos. Semmi újat nem találok benne. Csak azért ezt olvasom, mert az érdekesebb könyveket már régen kivégeztem.

Fel sem nézett a könyvből, úgy mondta.

- Ezt a könyvet olvasta esetleg? - mutatta fel a kezében tartott példányt.

A lány felnézett, és elmosolyodott. Lex nem tudta, hogy a könyv miatt, vagy a kitartását, hogy még mindig nem adta fel, hogy magára vonja a figyelmét.

- Őszintén? Ugyan olyan semmilyen könyv mint ez - csukta össze a sajátját, és a pultra dobta. - Hogy sikerült pont azt választania? Azt hittem, hogy a pasik ennél jóval kalandvágyóbbak.

- Kell a változatosság - próbált könnyed maradni, de úgy döntött, ad egy esélyt a lánynak. - Akkor mit ajánlana?

Az rögtön sorolni kezdte a frappánsabbnál, frappánsabb regénycímeket. mindegyikről mondott pár szót, elmondta, hogy miért is ajánlja, majd rátért a következőre. Órákig csak a könyvajánlókat hallgatta, megfeledkezve arról, hogy miért is kezdett el a lánnyal beszélgetni.

- Megkeressem esetleg valamelyiket? - mosolygott a lány szolgálat készen.

- Az jó lenne, de sajnos mennem kell. El kell intézzek valamit - kapott a telefonjához, ami figyelmeztetően csöngött. - De mit szólna ha este meginnánk valamit együtt, és oda elhozná, a kedvencét.

A lány megdöbbent. Látszott rajta, hogy mennyire nem fogta fel, hogy mégis mit mondott neki, de szépen, lassan kiült szemeibe a megértés. Talán túl hirtelen jött ez most? - tanácstalankodott.

- De akár, holnap is beugorhatok érte, ha úgy jobb.

A lány felocsúdott kábulatából.

- Nem, jó lesz a ma este. Holnap szabadnapos vagyok. Szóval, ma este... - elpirult, mintha még senki sem mondott volna neki, ilyen szépet. Pedig csak meghívta egy italra. Ami nem is teljesen szívből jött.

De talán, ha vele lesz egész este, akkor nem lesz oka megtámadni senkit sem. Előre látóan, nem öltönyt vesz majd el.

Gyorsan megbeszélték az időpontot és a helyet,majd sietősen távozott is.

- Köszönöm az estét - mosolygott Zina, miközben nem akart elválni a férfitől.

Most először volt alkalma randevúzni. Valamiért a középiskolában mindenki félt tőle. És ez utána sem javult. A munkahelyét azért szerette, mert nyugodt volt. Nem voltak idegbeteg könyvkölcsönzők, akik nem azt a könyvet akarták kikölcsönözni, amit kikölcsönöztek. Csak egy-egy akadt, akik nem ugyan úgy hozták vissza a köteteket, ahogy azt illett volna.

- Tolakodónak tartanád, ha felmennék hozzád.

Egyből védekező állásba lépett.

- Igen - bólogatott sűrűn.

- De szükségem volna a mosdódra. Nagyon kell.

- Ott egy bokor.

- De én nem vagyok ooolyan. Az közterület sértés lenne, amúgy is.

- Látom egyszer elkaptak miatta - nevetett.

- Így van - mosolygott a férfi is.

- Rendben, de csak pisilni jöhetsz - egyezett bele végül, ki tudja, hogy miért.

Csendben felmentek a lakáshoz, és a férfi egyből a mosdóba ment. Zina csak mosolygott, hogy nem tudja visszatartani, majd valamiért furcsán érezte magát. A konyhapultra hajította a táskáját, és csak akkor jött rá, hogy mi volt olyan különös. Honnan tudta, hogy hol van a mosdó?

A vízöblítés felharsant, és neki már csak arra volt ideje, hogy a szekrényéhez rohanjon, és kivegye belőle bátyja baseball ütőjét. Felkészült arra, hogy egy baseball labdánál kicsit nagyobb tárgyat kell majd elütnie. Végig nézte, ahogy a kilincs megmozdul, és kinyílik az ajtó. Lex meglepetten állt meg előtte.

- Ki vagy? - szegezte neki a kérdést, majd pontosított, mikor a férfi értetlen arckifejezést öltött. - Honnan tudtad, hogy hol van a WC? - félig kiabált, félig sírt, hol a dühtől reszketett, hol pedig a rettegéstől. Vajon ő az, akit mostanáig keresett? Mit tegyen, hogy megússza?

- Had magyarázzam meg - emelte fel a kezét nyugtatólag, ám Zina nagy levegőt vett, majd minden  erejét beleadta, hogy kimondja:

- Aludj!

- Aludj! - kiáltotta Lex is idegesen és aztán mind a ketten összeestek.

A helyszínek, a színek, a fények vibráltak körülöttük, miközben egymás előtt álltak. Nem lehetett eldönteni, hogy melyikük álmában vannak. Mintha a két álom harcolt volna egymás ellen.

Valami felrobban a férfi közelében.

- Várj! - emelte fel a kezét, hogy védőfalat húzzon maga köré. - Had magyarázzam el! - kérte, mikor kikukucskált a téglák mögül, de nem volt esélye a beszédre. Egy lökéshullám, majd egy hatalmas szikla emelkedett ki a lába alatt, ami egy másikhoz közeledett. Alig volt ideje elhárítani a veszélyt, nem beszélve arról, hogy valamiképpen ki kellett találnia, hogyan csillapíthatná le a lányt. - Kérlek várj! Beszéljük meg!

A lány nem figyelt. Semmi esélye nem volt szép szóval meggyőzni, csak egy lehetősége volt. Azt viszont már most tudta, hogy meg fogja bánni.

Felemelte a kezét és suhintott egyet, mintha kard lenne a kezében, mire vaskos indák kezdtek el a földön tekeregni. Zina nem vette észre, de nem is kímélte a további katasztrófáktól. Egyik csapás után küldte a másikat, dühből, erőből, csalódottságból. Végül az indák elérték a bokáját, és kihúzták alóla a lábát. Mivel nem az ő teremtményei voltak, nem tudta megsemmisíteni őket, így csak lógott a levegőben, és kapálózott a karjaival.

- Végre - sóhajtott Lex, és megdörzsölte a homlokát. - Elmondom, amit szeretnék, utána eldöntheted, hogy mit teszel velem, rendben?

A lány ugyan dühösen, de végül bólintott, és végre figyelt. Nyelt egy nagyot, mielőtt hozzá kezdett volna, és azért imádkozott, hogy a hangja ne remegjen. - Rendőr vagyok, és azok után a támadások után nyomozok, amikért te vagy a felelős. Ezt még senkinek sem mondtam el, mivel ha megteszem, akkor valószínűleg én is bajba kerülök. Tehát - vett egy nagy levegőt, mert az előbbi már elfogyott. - Lenne pár kérdésem, még mielőtt én is ítéletet mondanék feletted. Miért támadod meg azokat a férfiakat? Bántottak?

- Szimplán nem bírom őket.

- De miért? - hangja visszhangossá vált. Körbenézett, és egy otthonos helyen találta magát. A kihallgató szoba, amiben már megannyi bűnözőt tett hidegre, most ott volt körülötte. Végre tudott normálisan lélegezni, de mikor a lányra nézett, látta, hogy ezzel egyedül van. - Mit szólnál, ha elengednénk egymást.

Zina megrázta a fejét. Biztosra vette, hogy nem lesz még egy ilyen alkalma. Bármi legyen is az, nem engedheti el. Zsaru. Ha mindent elmond neki, akkor fogja és beviszi a rendőrségre. Akkor pedig mindennek vége. Nem, egyszerűen nem teheti.

Még mindig a fejét rázta.

- Rendben, ha te nem is, én elengedlek.

Azzal szépen, óvatosan letette a földre.

- Nem fogok védekezni, ha most megtámadsz - mondta komolyan, és leengedte a karjait, az oldalára.

Zina nem hitt neki. De ahhoz ki kéne próbálnia, hogy tényleg így van-e. Arra viszont nem volt bátorsága, hogy ismételten megtámadja, mert újból felmerült benne, hogy az aki előtte áll, egy rendőr.

- Beszéljünk odakinn - kérte a férfi, mikor látta, hogy egy ideje csak állnak. - Ígérem, hogy nem esik bántódásod.

Nem igazán hitt neki, de bólintott. Behunyta a szemét, és kilépett az álomból...

Egyből a baseball ütőért nyúlt. Úgy tartotta a férfi felé, mintha egy kard lenne, aminek már a hegye is halált oszt. A másik elnevette magát.

- Miért is gondoltam, hogy nem lesz semmi probléma - mosolya őszintén hatott, de akkor sem bízott benne.

- Menjen el! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Gondolod, hogy ez egy bölcs döntés?

Nem értette a kérdést.

- Tényleg elengedsz, most, hogy tudod, hogy mindent tudok?

Tétovázott. Vajon mit is tehetne? Ha elengedi, nem tudja irányítani. Ha viszont fogságban tartja, olyan bűntényt követ el, amit már rá tudnak bizonyítani.

Tehetetlenül helyezte át testsúlyát, az egyik lábáról a másikra.

Hogyan lehetne határozott? Az egyetlen helyzet, amiben irányíthatott, az álom volt. Most pedig azt is elvették tőle. Hogyan kéne dönthetnie?

Ám mielőtt kétségbe eshetett volna, hirtelen képszakadás történt. A feje elnehezedett, a szíve lecsillapodott, majd pár pillanat múlva hangos koppanással terült el a padlón.

Lexnek nem volt ideje elkapni. Tehetetlenül nézte végig az esést. Pár pillanatig a lány nyugodtan feküdt, de aztán, minden előjel nélkül remegni kezdett. Halkan, majd egyre hangosabban motyogott, miközben sírt.

Mit tehetne? Mert valamit tennie kel!

Az első gondolata, egy vödör hideg víz volt, amit el is vetett volna, ha nem jön rá arra, hogy a lányt egy harmadik álom mester tartja fogva. Talán a hideg víz az egyetlen, ami képes lesz felébreszteni.

Gondolkodás nélkül szaladt a fürdőszobába, mert ott látott egy felmosóvödröt. Idegesen várta, míg lassan megtelik a műanyag edény, közben ki-ki lesett, hogy szemmel tartsa a fejleményeket.

- Nem akarom, nem! - könyörgött a lány, álombéli zaklatójának, de az nem eresztette.

- Teljél már gyorsabban - tekerte még kijjebb a csapot, de az nem folyt jobban. - Igyekezz - könyörgött, majd úgy döntött, hogy elég lesz. Elzárta a csapot, és már rohant is.

A hideg víz, nem használt. Zina ugyan olyan kétségbeesetten kapkodott levegő után, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy most már egy tócsa vízben tette. Tehetetlenül rázogatta, szólongatta. Hirtelen magzatpózba zsugorodott, kegyetlen öklendezésbe kezdett, és ő azt nézte, hogyan keveredik össze a hányás, a vér és a víz. Végül a görcsbe rándult test elernyedt, és élettelenül feküdt előtte.

- Zina! - rázta meg a vállát, de semmi reakció. Tovább rázogatta és üvöltötte a nevét, de semmi sem történt

Ki tudja, hogy milyen indíttatásból, de megnézte a pulzusát. Először a csuklóján, majd a nyakán. Nem érzett semmit sem. A lány holtan feküdt előtte. Remegő kézzel tárcsázta a mentőket, majd végig gondolta, hogy mi szükséges az újraélesztéshez. Szívmasszázs és lélegeztetés.

Nagy levegőt vett, kezeit összekulcsolta, majd számolni kezdte a kompressziókat.

Utolsó rész következik...

Az álommester 2.rész

Lex csendben figyelte a távolodó lányt, és összehúzott szemöldökkel gondolkodott. Vajon miért ilyen feltűnő? Őt akarja bosszantani? Vagy csak szimplán ennyire buta? Vajon most hogy hagyta ott a szerencsétlent, aki belé botlott? Él még? Eljön egyszer az a pillanat, mikor véletlenül megöl valakit?

Jobb lesz, ha megnézi.

Belépett a bárba, és igyekezett feltűnés nélkül áthatolni a tömegen. Közben állandóan a lány járt az eszében. Érdekesnek gondolta azt a tényt, hogy az eddigi áldozatai mind öltönyösök. Bár lehet, hogy ez csak egy félreértés, és az egész csak véletlen.

Fogalma sincsen semmiről sem, hiszen nem ismeri a lányt, mégis, azt tudta, hogy sohasem kellemes álmokkal dolgozik. Mindig úgy hagyja hátra a férfiakat, hogy hosszú évek terápiája sem garantálja a felépülésüket.

Ahogy belépett a mosdóba, látta, hogy ezúttal is ez a helyzet. A padlón heverő állapota siralmas volt. Mint egy nagyra nőtt kisgyerek. Az a hátulütője a rémálmoknak, hogy annyira élénk, annyira valóságos, hogy már kiszakadva belőle sem lehet tőle szabadulni. Mindig ott lesz, mindig eszébe fog jutni és többé nem lesz nyugalma. A legtöbb, amit ilyenkor tehet, ha megpróbálja kicserélni a rossz élményt, ehhez azonban az kell, hogy boldog álmot bocsájtson rá.

Nagyot sóhajtott, és leült a férfi mellé, aki szinte észre sem vette. Ha egyszer végre találkozik a lánnyal, mindezt behajtja rajta.

Még egyszer nagy levegőt vett, majd csendesen kimondta;

- Aludj!

Először az öltönyös férfi dőlt el, aztán Lex is.

 A lány nem bírt mozdulni, pedig nem ártott volna, ha el akar szaladni a hatalmas pók elől. Méteres ízelt lábain közeledett, lassan, hogy mire fölé ért, teljesen fehér és ragadós rettegésbe vonja.

Levegőt kellett volna vegyen, hiszen tüdeje már ordított, de nem volt rá képes. Csak állt és hagyta, hogy a pók körbehálózza. Furcsa mód mégsem fuldoklott a légszomj miatt, de a szíve akkor is a torkában dobogott.

Ha mindez nem lett volna elég, lábszárán millió apró ízelt láb futott fel, ami hamarosan elérte a karjait, a hasát, és a nyakát.

Ekkor varjak szálltak a vállára, és egyenként csipegették fel a pókokat, bele-bele marva az ő húsába is. Az erős csőrök mindenhonnan tépték, cibálták, mély sebeket hagyva, melyek felizzottak, mikor a következő pillanatban egy szöges ágyon találta magát. A tűk forróak voltak a bennük rejlő hőtől.

Tudta, hogy az egész csak álom, és hogy hamarosan elmúlik. De tudta azt is, hogy nem tud szabadulni, míg tényleg vége nem lesz.

És akkor megjelent az az alak.

Simára vasalt inge és nadrágja rendkívül groteszkül hatott az őt körülvevő környezetben. Nyakkendője vörösen és feszesen, az utolsó gombig volt húzva, kabátja lazán a vállára volt dobva, kezei pedig a nadrágja zsebeiben pihent. Lakkcipőjén piros tűz csillant meg, valahányszor lépett egyet.

Felfordult a gyomra, de képtelen volt kinyitni a száját, hogy a hányás távozhasson. Ajkai mintha össze lettek volna forrva, szemeire pedig hálós-homály borult.

Azt viszont tisztán látta még azon keresztül is, hogy a férfi vigyorog. Hallotta minden egyes lépését, tudta, hogy közeledik, és azt is tudta, hogy újra meg fogja ölni. Az öltönyös férfi minden éjjel eljött és megölte őt. Hiába próbált meg felébredni, hiába próbált meg visszatámadni, hiába tett meg mindent, hogy szabaduljon, képtelen volt. Tudta minden nap, hogy mivel jár, ha elalszik, tudta, mégsem tudott ellene mit tenni. Azt hitte már megszokta, de a férfi minden nap valami újjal állt elő.

Most mégis, csak egy pisztolyt emelt a szeme elé és mosolygott. Nem mondta, hogy viszlát, nem mondott semmit, csak csendben meghúzta a ravaszt...

Arra ébredt, hogy sikít. A párnája hányástól bűzlik, szemeiből pedig megállíthatatlanul folynak a könnyei. A kis tetőtéri lakásban senki sem sietett a segítségére. Az ágya teljesen elázott, és a nagy alvós pólója is izzadtan tapadt a testéhez.

Mégis, mit várt?

Habos-babos nyuszikákat, és szivárvány színű pónikat...
Azonban, amióta tudatában van a képességének, soha nem álmodott olyat.

Automatikusan cserélte ki a lepedőt, takarította le a párnáját. Csendben és magányosan dolgozott, majd leült a kanapéjára a TV elé. A képernyőn visszatükröződő alak pedig lassan már túl megszokottá vált, hiába volt felismerhetetlenül meggyötört.

Így várta a napfelkeltét.

Akkor letusolt, szépen felöltözött, elrejtette álmatlanságának minden bizonyítékát. Evett pár falat reggelit, majd munkába indult.

Lexnek nem volt nehéz bejutnia.

A lány lakáskulcsa másolatát, a küszöb alatt tartotta. Egy egyszobás, viszonylag nagy belsőtérrel rendelkező lakhely volt, amerikai konyhával. Csak a fürdőszoba volt külön helyiségben. Semmi díszítés, még az ágynemű is egyszerű fehér vászon volt. Az ágya fölötti tetőablakról lógott az egyetlen személyes tárgy, egy álomfogó.

Körbenézett, de teljes volt a rend, sehol egy elhajított szennyes, sehol egy koszos edény, amely otthonossá tette volna a lakást.

Vajon hogyan élhet így valaki? Mi az, amiért vadászik az öltönyre? Vajon képes lenne segíteni rajta? Beléphet ő, egy másik álommester álmába? De ha képes is rá, mit kezdjen azzal, amit ott talál?

Hiába állt és nézett, nem kapta meg a válaszait. Tovább kellett menjen. Találkoznia kell vele, hogy megismerhesse. Meg kell próbálnia kideríteni mindent. De mégis, hogyan kezdjen hozzá?

Fel kell arra is készülnie, hogy a lány elhagyja a várost.

Körbenézett újra, majd elindult az egyik szekrény felé, hogy belenézzen. Egy ilyen alaknak biztosan van oka arra, hogy miért támadja meg azokat a férfiakat. Ezt a választ azonban, nem a ruhásszekrényében fogja megtalálni.

Kihúzott egy fiókot, majd egy másikat. Végig kutatta az összes szekrényt, mire megtalálta a címet, ahol a lány dolgozott. Kezében a kis cetlivel, szép csendben elhagyta a lakást. A kulcs is visszakerült a küszöb alá, ő pedig lépcsőfordulónként leugrált, egészen a földszintig.

Éppen akkor egy öreg hölgy lépett be, nagy zsákokkal felpakolva. Reflexből a fejébe húzta a kapucniját, és lehajtott fejjel elment mellette.

- Fiatalember! - szólt a nő rekedtes, füstös hangján. - Segítene?

Már éppen kifordult volna az ajtón, de visszalépett. Mosolyt erőltetett magára, majd átvette a szatyrokat, és felcipelte a második emeletre.

- Megkérdezhetem - kezdte a hölgy, mikor már minden zacskó le volt pakolva a konyhapultra. - Hogy ki maga? Tudja még soha nem láttam ebben a épületben. Valakihez látogatóba jött? Vagy egy futár? Kihez van szerencsém?

Lex hirtelen nem is tudta, hogy mit válaszolhatna. Hazudjon? Mondja el az igazat? Mi lesz, ha a lány fülébe jut, hogy itt járt valaki nála? Azt nem akarta.

- Látogatóba jöttem, de sajnos nem volt itthon az illető - próbált kitalálni valamit, de nem igazán fogott az agya.

- Kihez jött?

- Csak a szomszédhoz - mutatott az ajtóra, elkeseredetten.

- Átadjak neki valami üzenetet?

- Nem kell köszönöm, majd felhívom, és akkor megbeszélünk egy másik idő pontot.

Nem hagyta a néninek, hogy további kérdést tegyen fel, elköszönt, és már ki is lépett a lakásból. Aztán ismét leugrált a lépcsőkön, és végre elhagyta a régimódi házat.

Folytatom...

Az álommester 1.rész

A mosdó padlóján két alak hevert. Mintha csak úgy összeestek volna. Zina alakja olyan volt, mint aki éppen futott, a férfié pedig, mint a napon elaludt emberé. Pont elzárta a mosdó ajtaját, ha esetleg valaki be akart volna menni. Odakintről hangos zene szólt, és senkinek sem tűnt fel a hiányuk. Pedig a férfi barátokkal érkezett, vizsga utáni örömünnepre, ám amikor látták őt eltűnni a folyosón, csak hujjogtak, és sok sikert kívántak. A lányról pedig tudomást sem vettek, akit sokadik pohár söre után magával vonszolt.

Zina fél haja le volt borotválva, és tüsire volt hagyva, másik fele, pedig egészen a válláig lógott. Szemeit vastagon ölelte körbe a szemceruza, fekete kis ruhája pedig szemérmetlenül fel volt csúszva a fenekéig.

A férfi egy úriembernek tűnt. Öltöny volt rajta, és nyakkendő, lábán pedig fényesen csillogó lakkcipő. Állát stílusos borosta fedte, sűrű fekete haja pedig hullámokban az égnek állt, mintha csak elfeküdte volna.

Mind a ketten aludtak.

Mélyen. Felébreszthetetlenül.

A férfi lába alatt repedt volt a föld, és a réseken vörös fény világított. A megégett homok tűzforró volt, melyet átérzett a vastag talpú cipőjén is. Kellemetlenül meleg volt, annak ellenére, hogy fentről, hegyes jégtüskék estek.

Vajon hol lehet? - nézett körbe idegesen, de a kietlen tájon, közel s távol, senki és semmi nem volt látható.

Jobbról mély morgás hallatszott, mire oda kapta a fejét. Ám akármennyire hunyorított nem látott semmit sem. Hirtelen valaki sikított a másik oldalán, de a táj arra is kietlen volt.

Mégis elindult, mert a sikítás nem maradt abba.

Alig bírta megmozdítani a lábait. Még kiáltani sem tudott, mikor megpróbált oda szólni, hogy megy segíteni. A fojtogató pára pedig egyre nagyobb és egyre sűrűbb volt, ahogy a jégcsapok elolvadtak a forró talajon. A hang pedig mintha egyre messzebbről szólt volna...

Aztán közvetlenül mellette hangzott fel.

Hátra ugrott, rettegve, a látványtól.

Egy véres kézfej, melyről az összes köröm leesett, hogy a gazdája ne tudjon fogni. Ám az ujjak, még így is kapartak.

Miután átesett első rémületén, rögtön érte kapott, ekkor azonban a kéz magával rántotta, és ő csak suhant, amíg meg nem látta.

Egy arctalan lány ragadta meg, aki, valamilyen megmagyarázhatatlan módon, mégis sírt.

Időszerűen, mint egy sziréna, felvijjogott a hangja is, ami rémülettől átitatva, belemart a lelkébe.

Megpróbálta, de nem tudta elengedni, mert a véres ujjak rátekeredtek az alkarjára, és mint a kúszónövények a falra, belé akaszkodtak.

Most már ő is sikított...

Zina előbb ébredt fel, mint a másik, így még látta, hogy miként próbál szabadulni a fogságból. Kaján vigyor terült szét az arcán, ami azonnal le is olvadt, mikor a férfi is pislogott. Feltűnés nélkül igazította meg magát, mielőtt az áldozatának akármi is feltűnt volna.

- Se... se... segíts! - könyörgött könnyes szemmel. Megpróbált feltámaszkodni, ám a karjai annyira remegtek, hogy azonnal felmondták a szolgálatot.

Nevetni akart, hangosan, de nem tehette. Áldozata képébe akarta vágni, hogy most megkapta, ám ehelyett, izzadt kezét kellett szorongatnia, hogy megnyugtassa. Nem akarta megnyugtatni, nem érdemelte meg, de a dühtől, képtelen volt lábra állni.

Újra szenvedni akarta látni, érezni a rettegését. Milyen mámorító, mikor átélheti ugyan azt az adrenalin löketet, amit a másik, mikor fél, csakhogy ő ettől boldogabb lesz. Mert ő a rendezője ennek a szenvedésnek.

Elképzelte, ahogy újra álomba löki a férfit, ám, amikor szemei előtt megjelent hogy ha megteszi, akkor a férfi undorító testén fog landolni, máris elment tőle a kedve. Ettől, hirtelen lett erő a lábában. Felpattant, és hátrált, miközben hallgatta a férfi nyivákolását.

- Újra el fog kapni. Nem akarom! - mászott erőtlenül közelebb hozzá.

Szemeiből patakzottak a könnyek, ahogy egy kisfiú sír az édesanyjának, ha rosszat álmodik.

Felkacagott volna, ha megteheti. a férfi nem tudja, hogy ő volt az. Ettől pedig csak jobban érezte magát.

"Úriemberek nem léteznek!" - győzködte magát, ahogy egyre távolodott, majd átlépett a férfin és kirohant a mosdóból. Az utcán pedig hangosan kacagni kezdett. Mindegy ki volt, mindegy milyen ember volt, úgy tartotta, hogy az öltönybe bújt férfiak, maguk az ördögök. Mindig félt tőlük, így az egyetlen dolgot tette, amit tehetett, rémálmot bocsájtott rájuk, hogy megmutassa nekik, nem midnen lány olyan védtelen, mint amilyennek hiszik.

Amióta a gimnáziumban álmot bocsájtott az egyik tanárára, tudta, hogy képes irányítani azt. Tudta, hogy képes előhívni azt, amitől az ember a legjobban retteg. Ellene tudja fordítani és uralkodni tud rajta. Hamarosan pedig arra is rájött, hogy nem ő az egyetlen, aki ilyen képességgel bír. Voltak pletykák, amik egy titokzatos személyről szóltak. Akik találkoznak vele, mind azt mondták, hogy félelmetes, mind élőben, mind az álmokban.

Őt kereste. Meg akarta tőle kérdezni, hogy mégis mi lehet az a képesség. Tudni akarta az ő történetét. És immáron hat éve, hogy keresi. Minél több áldozatot hagy maga után, annál biztosabb, hogy egyszer, végre találkozhat vele.

Izgatottan összedörzsölte a kezeit, majd, mint aki jól végezte dolgát, elballagott az éjszakába...

Folytatom...

Ihlethiány

Ha az ember nem tud írni, írjon arról, hogy nem tud írni...

Hosszú órák óta ülök tétlenül a gép előtt, és erőltetem az agyamat; valamit írnom kell. Muszáj hogy írjak, hiszen ha újra nem teszem meg, egyre távolabb leszek attól, akivé válni szeretnék. Mégis, a szemem fáj már a végeláthatatlan nézéstől, a kezeim remegnek az éhségtől, a hátam pedig fáj a sok üléstől.
Felállni mozogni egy kicsit! Valami pörgős zenét hallgatni! Becsukni a szemem és az érzéseimre koncentrálni! Enni valami finomat!
Semmi sem működik, hát mást próbálok.
Egy hosszú kirándulást tervezek, mert tudom magamról, hogy út közben indul be a képzeletem. Lehet, hogy látok valami szépet, esetleg hallok valami érdekeset, amivel el tudom kezdeni a történetet. Ám ma még a séta sem segít. Először a néma utcákat rovom, aztán a forgalmas kereszteződéseket. Emberek beszélgetnek mellettem, mégsem indít el bennem semmit sem.
Üresnek és kifacsartnak érzem magam, ahogy bolyongok a városban, mint egy szellem. Láthatatlan vagyok, ahogy átverekszem magam a tömegen, láthatatlan, ahogy meghúzom magam, egy tömött buszon.
Fullasztanak az emberek, gyötör az érzés, hogy rossz helyen vagyok.

A busz lerak a hegy tetején, ahonnan lassan elindulok lefelé. Alig kapok levegőt. Nem bírok rendesen lélegezni, mintha éppen felfelé kapaszkodnék. A szél kegyetlenül fúj, a levegő metszően hideg, lábam zsibbad és remeg, ahogy egyre csak megyek tovább...
Mert nem állhatok meg...
Valahol a végénél ott vár rám az ihlet, hogy együtt újra megmásszuk a hegyet...