Az álommester 1.rész

A mosdó padlóján két alak hevert. Mintha csak úgy összeestek volna. Zina alakja olyan volt, mint aki éppen futott, a férfié pedig, mint a napon elaludt emberé. Pont elzárta a mosdó ajtaját, ha esetleg valaki be akart volna menni. Odakintről hangos zene szólt, és senkinek sem tűnt fel a hiányuk. Pedig a férfi barátokkal érkezett, vizsga utáni örömünnepre, ám amikor látták őt eltűnni a folyosón, csak hujjogtak, és sok sikert kívántak. A lányról pedig tudomást sem vettek, akit sokadik pohár söre után magával vonszolt.

Zina fél haja le volt borotválva, és tüsire volt hagyva, másik fele, pedig egészen a válláig lógott. Szemeit vastagon ölelte körbe a szemceruza, fekete kis ruhája pedig szemérmetlenül fel volt csúszva a fenekéig.

A férfi egy úriembernek tűnt. Öltöny volt rajta, és nyakkendő, lábán pedig fényesen csillogó lakkcipő. Állát stílusos borosta fedte, sűrű fekete haja pedig hullámokban az égnek állt, mintha csak elfeküdte volna.

Mind a ketten aludtak.

Mélyen. Felébreszthetetlenül.

A férfi lába alatt repedt volt a föld, és a réseken vörös fény világított. A megégett homok tűzforró volt, melyet átérzett a vastag talpú cipőjén is. Kellemetlenül meleg volt, annak ellenére, hogy fentről, hegyes jégtüskék estek.

Vajon hol lehet? - nézett körbe idegesen, de a kietlen tájon, közel s távol, senki és semmi nem volt látható.

Jobbról mély morgás hallatszott, mire oda kapta a fejét. Ám akármennyire hunyorított nem látott semmit sem. Hirtelen valaki sikított a másik oldalán, de a táj arra is kietlen volt.

Mégis elindult, mert a sikítás nem maradt abba.

Alig bírta megmozdítani a lábait. Még kiáltani sem tudott, mikor megpróbált oda szólni, hogy megy segíteni. A fojtogató pára pedig egyre nagyobb és egyre sűrűbb volt, ahogy a jégcsapok elolvadtak a forró talajon. A hang pedig mintha egyre messzebbről szólt volna...

Aztán közvetlenül mellette hangzott fel.

Hátra ugrott, rettegve, a látványtól.

Egy véres kézfej, melyről az összes köröm leesett, hogy a gazdája ne tudjon fogni. Ám az ujjak, még így is kapartak.

Miután átesett első rémületén, rögtön érte kapott, ekkor azonban a kéz magával rántotta, és ő csak suhant, amíg meg nem látta.

Egy arctalan lány ragadta meg, aki, valamilyen megmagyarázhatatlan módon, mégis sírt.

Időszerűen, mint egy sziréna, felvijjogott a hangja is, ami rémülettől átitatva, belemart a lelkébe.

Megpróbálta, de nem tudta elengedni, mert a véres ujjak rátekeredtek az alkarjára, és mint a kúszónövények a falra, belé akaszkodtak.

Most már ő is sikított...

Zina előbb ébredt fel, mint a másik, így még látta, hogy miként próbál szabadulni a fogságból. Kaján vigyor terült szét az arcán, ami azonnal le is olvadt, mikor a férfi is pislogott. Feltűnés nélkül igazította meg magát, mielőtt az áldozatának akármi is feltűnt volna.

- Se... se... segíts! - könyörgött könnyes szemmel. Megpróbált feltámaszkodni, ám a karjai annyira remegtek, hogy azonnal felmondták a szolgálatot.

Nevetni akart, hangosan, de nem tehette. Áldozata képébe akarta vágni, hogy most megkapta, ám ehelyett, izzadt kezét kellett szorongatnia, hogy megnyugtassa. Nem akarta megnyugtatni, nem érdemelte meg, de a dühtől, képtelen volt lábra állni.

Újra szenvedni akarta látni, érezni a rettegését. Milyen mámorító, mikor átélheti ugyan azt az adrenalin löketet, amit a másik, mikor fél, csakhogy ő ettől boldogabb lesz. Mert ő a rendezője ennek a szenvedésnek.

Elképzelte, ahogy újra álomba löki a férfit, ám, amikor szemei előtt megjelent hogy ha megteszi, akkor a férfi undorító testén fog landolni, máris elment tőle a kedve. Ettől, hirtelen lett erő a lábában. Felpattant, és hátrált, miközben hallgatta a férfi nyivákolását.

- Újra el fog kapni. Nem akarom! - mászott erőtlenül közelebb hozzá.

Szemeiből patakzottak a könnyek, ahogy egy kisfiú sír az édesanyjának, ha rosszat álmodik.

Felkacagott volna, ha megteheti. a férfi nem tudja, hogy ő volt az. Ettől pedig csak jobban érezte magát.

"Úriemberek nem léteznek!" - győzködte magát, ahogy egyre távolodott, majd átlépett a férfin és kirohant a mosdóból. Az utcán pedig hangosan kacagni kezdett. Mindegy ki volt, mindegy milyen ember volt, úgy tartotta, hogy az öltönybe bújt férfiak, maguk az ördögök. Mindig félt tőlük, így az egyetlen dolgot tette, amit tehetett, rémálmot bocsájtott rájuk, hogy megmutassa nekik, nem midnen lány olyan védtelen, mint amilyennek hiszik.

Amióta a gimnáziumban álmot bocsájtott az egyik tanárára, tudta, hogy képes irányítani azt. Tudta, hogy képes előhívni azt, amitől az ember a legjobban retteg. Ellene tudja fordítani és uralkodni tud rajta. Hamarosan pedig arra is rájött, hogy nem ő az egyetlen, aki ilyen képességgel bír. Voltak pletykák, amik egy titokzatos személyről szóltak. Akik találkoznak vele, mind azt mondták, hogy félelmetes, mind élőben, mind az álmokban.

Őt kereste. Meg akarta tőle kérdezni, hogy mégis mi lehet az a képesség. Tudni akarta az ő történetét. És immáron hat éve, hogy keresi. Minél több áldozatot hagy maga után, annál biztosabb, hogy egyszer, végre találkozhat vele.

Izgatottan összedörzsölte a kezeit, majd, mint aki jól végezte dolgát, elballagott az éjszakába...

Folytatom...