Az álommester 2.rész

Lex csendben figyelte a távolodó lányt, és összehúzott szemöldökkel gondolkodott. Vajon miért ilyen feltűnő? Őt akarja bosszantani? Vagy csak szimplán ennyire buta? Vajon most hogy hagyta ott a szerencsétlent, aki belé botlott? Él még? Eljön egyszer az a pillanat, mikor véletlenül megöl valakit?

Jobb lesz, ha megnézi.

Belépett a bárba, és igyekezett feltűnés nélkül áthatolni a tömegen. Közben állandóan a lány járt az eszében. Érdekesnek gondolta azt a tényt, hogy az eddigi áldozatai mind öltönyösök. Bár lehet, hogy ez csak egy félreértés, és az egész csak véletlen.

Fogalma sincsen semmiről sem, hiszen nem ismeri a lányt, mégis, azt tudta, hogy sohasem kellemes álmokkal dolgozik. Mindig úgy hagyja hátra a férfiakat, hogy hosszú évek terápiája sem garantálja a felépülésüket.

Ahogy belépett a mosdóba, látta, hogy ezúttal is ez a helyzet. A padlón heverő állapota siralmas volt. Mint egy nagyra nőtt kisgyerek. Az a hátulütője a rémálmoknak, hogy annyira élénk, annyira valóságos, hogy már kiszakadva belőle sem lehet tőle szabadulni. Mindig ott lesz, mindig eszébe fog jutni és többé nem lesz nyugalma. A legtöbb, amit ilyenkor tehet, ha megpróbálja kicserélni a rossz élményt, ehhez azonban az kell, hogy boldog álmot bocsájtson rá.

Nagyot sóhajtott, és leült a férfi mellé, aki szinte észre sem vette. Ha egyszer végre találkozik a lánnyal, mindezt behajtja rajta.

Még egyszer nagy levegőt vett, majd csendesen kimondta;

- Aludj!

Először az öltönyös férfi dőlt el, aztán Lex is.

 A lány nem bírt mozdulni, pedig nem ártott volna, ha el akar szaladni a hatalmas pók elől. Méteres ízelt lábain közeledett, lassan, hogy mire fölé ért, teljesen fehér és ragadós rettegésbe vonja.

Levegőt kellett volna vegyen, hiszen tüdeje már ordított, de nem volt rá képes. Csak állt és hagyta, hogy a pók körbehálózza. Furcsa mód mégsem fuldoklott a légszomj miatt, de a szíve akkor is a torkában dobogott.

Ha mindez nem lett volna elég, lábszárán millió apró ízelt láb futott fel, ami hamarosan elérte a karjait, a hasát, és a nyakát.

Ekkor varjak szálltak a vállára, és egyenként csipegették fel a pókokat, bele-bele marva az ő húsába is. Az erős csőrök mindenhonnan tépték, cibálták, mély sebeket hagyva, melyek felizzottak, mikor a következő pillanatban egy szöges ágyon találta magát. A tűk forróak voltak a bennük rejlő hőtől.

Tudta, hogy az egész csak álom, és hogy hamarosan elmúlik. De tudta azt is, hogy nem tud szabadulni, míg tényleg vége nem lesz.

És akkor megjelent az az alak.

Simára vasalt inge és nadrágja rendkívül groteszkül hatott az őt körülvevő környezetben. Nyakkendője vörösen és feszesen, az utolsó gombig volt húzva, kabátja lazán a vállára volt dobva, kezei pedig a nadrágja zsebeiben pihent. Lakkcipőjén piros tűz csillant meg, valahányszor lépett egyet.

Felfordult a gyomra, de képtelen volt kinyitni a száját, hogy a hányás távozhasson. Ajkai mintha össze lettek volna forrva, szemeire pedig hálós-homály borult.

Azt viszont tisztán látta még azon keresztül is, hogy a férfi vigyorog. Hallotta minden egyes lépését, tudta, hogy közeledik, és azt is tudta, hogy újra meg fogja ölni. Az öltönyös férfi minden éjjel eljött és megölte őt. Hiába próbált meg felébredni, hiába próbált meg visszatámadni, hiába tett meg mindent, hogy szabaduljon, képtelen volt. Tudta minden nap, hogy mivel jár, ha elalszik, tudta, mégsem tudott ellene mit tenni. Azt hitte már megszokta, de a férfi minden nap valami újjal állt elő.

Most mégis, csak egy pisztolyt emelt a szeme elé és mosolygott. Nem mondta, hogy viszlát, nem mondott semmit, csak csendben meghúzta a ravaszt...

Arra ébredt, hogy sikít. A párnája hányástól bűzlik, szemeiből pedig megállíthatatlanul folynak a könnyei. A kis tetőtéri lakásban senki sem sietett a segítségére. Az ágya teljesen elázott, és a nagy alvós pólója is izzadtan tapadt a testéhez.

Mégis, mit várt?

Habos-babos nyuszikákat, és szivárvány színű pónikat...
Azonban, amióta tudatában van a képességének, soha nem álmodott olyat.

Automatikusan cserélte ki a lepedőt, takarította le a párnáját. Csendben és magányosan dolgozott, majd leült a kanapéjára a TV elé. A képernyőn visszatükröződő alak pedig lassan már túl megszokottá vált, hiába volt felismerhetetlenül meggyötört.

Így várta a napfelkeltét.

Akkor letusolt, szépen felöltözött, elrejtette álmatlanságának minden bizonyítékát. Evett pár falat reggelit, majd munkába indult.

Lexnek nem volt nehéz bejutnia.

A lány lakáskulcsa másolatát, a küszöb alatt tartotta. Egy egyszobás, viszonylag nagy belsőtérrel rendelkező lakhely volt, amerikai konyhával. Csak a fürdőszoba volt külön helyiségben. Semmi díszítés, még az ágynemű is egyszerű fehér vászon volt. Az ágya fölötti tetőablakról lógott az egyetlen személyes tárgy, egy álomfogó.

Körbenézett, de teljes volt a rend, sehol egy elhajított szennyes, sehol egy koszos edény, amely otthonossá tette volna a lakást.

Vajon hogyan élhet így valaki? Mi az, amiért vadászik az öltönyre? Vajon képes lenne segíteni rajta? Beléphet ő, egy másik álommester álmába? De ha képes is rá, mit kezdjen azzal, amit ott talál?

Hiába állt és nézett, nem kapta meg a válaszait. Tovább kellett menjen. Találkoznia kell vele, hogy megismerhesse. Meg kell próbálnia kideríteni mindent. De mégis, hogyan kezdjen hozzá?

Fel kell arra is készülnie, hogy a lány elhagyja a várost.

Körbenézett újra, majd elindult az egyik szekrény felé, hogy belenézzen. Egy ilyen alaknak biztosan van oka arra, hogy miért támadja meg azokat a férfiakat. Ezt a választ azonban, nem a ruhásszekrényében fogja megtalálni.

Kihúzott egy fiókot, majd egy másikat. Végig kutatta az összes szekrényt, mire megtalálta a címet, ahol a lány dolgozott. Kezében a kis cetlivel, szép csendben elhagyta a lakást. A kulcs is visszakerült a küszöb alá, ő pedig lépcsőfordulónként leugrált, egészen a földszintig.

Éppen akkor egy öreg hölgy lépett be, nagy zsákokkal felpakolva. Reflexből a fejébe húzta a kapucniját, és lehajtott fejjel elment mellette.

- Fiatalember! - szólt a nő rekedtes, füstös hangján. - Segítene?

Már éppen kifordult volna az ajtón, de visszalépett. Mosolyt erőltetett magára, majd átvette a szatyrokat, és felcipelte a második emeletre.

- Megkérdezhetem - kezdte a hölgy, mikor már minden zacskó le volt pakolva a konyhapultra. - Hogy ki maga? Tudja még soha nem láttam ebben a épületben. Valakihez látogatóba jött? Vagy egy futár? Kihez van szerencsém?

Lex hirtelen nem is tudta, hogy mit válaszolhatna. Hazudjon? Mondja el az igazat? Mi lesz, ha a lány fülébe jut, hogy itt járt valaki nála? Azt nem akarta.

- Látogatóba jöttem, de sajnos nem volt itthon az illető - próbált kitalálni valamit, de nem igazán fogott az agya.

- Kihez jött?

- Csak a szomszédhoz - mutatott az ajtóra, elkeseredetten.

- Átadjak neki valami üzenetet?

- Nem kell köszönöm, majd felhívom, és akkor megbeszélünk egy másik idő pontot.

Nem hagyta a néninek, hogy további kérdést tegyen fel, elköszönt, és már ki is lépett a lakásból. Aztán ismét leugrált a lépcsőkön, és végre elhagyta a régimódi házat.

Folytatom...