Az alvó halál 4.rész

A hídra érkezve végre megállt, hogy kifújja magát. Nem bírta tovább, levegő után kapkodott, majd mikor már meg tudott mozdulni a korlátba kapaszkodva vonszolta magát előre. Pár perc múlva eltűnt a sűrű ködben.

- Miért? - kiáltotta elkeseredetten a fiú, ahogy egyre beljebb haladt a víz fölött. - Miért kell ezt nekem újra és újra végig hallgatni? Nem hiszen el hogy nem veszik észre, hogy mennyire röhejesek. Hülye szülők. - kesergett, ahogy tett még néhány lépést.

A nő hazaérve ledobta a vásárló szatyrokat, majd a férje felé fordult, aki a meccset nézte a tévében. Fel sem nézett az érkezésére. A nő sóhajtott egyet. Megint egyedül készítheti a vacsorát, pedig a párja sokkal jobban főz, és mindig kritizálja azt, amit elé rak étel gyanánt. Kiment a konyhába és hozzá látott, hogy megcsinálja a rakott krumplit.

Egy óra múlva már minden az asztalon volt és elkiáltotta magát, hogy jöhetnek enni. A férfi morogva felállt, kikapcsolta a tévét, a hűtőhöz ment, kivett még egy üveg sört és leült az asztalhoz. Tizenhat éves fiúk is kijött a szobájából, hogy ő is helyet foglaljon, majd egy áldás után hozzá is láttak az evésnek.

- Ez szar. - dobta el a villáját a férfi és jó nagyot kortyolt a sörébe.

- Legközelebb te főzöl. - mondta az asszony és ő is megállapította, hogy nem lett túl jó az étel. A fiú azonban csendben étkezett tovább. Próbált minél kisebb lenni, hogy a szülei ne vegyék észre.

- Persze. - morogta a férfi és tovább itta a sörét.

- Megmondtam neked, hogy csak akkor kritizálhatod az ételt, ha te csináltad - mondta az asszony.

- Fáradt vagyok ahhoz, hogy munka után még főzőcskézzek neked. - morogta a férfi.

- Mert én nem vagyok fáradt a munkából hazaérve - mondta az asszony bosszúsan.

- Neked az a dolgod, hogy ételt rakj elém, nem pedig az, hogy vissza pofázz.

- Tettem eléd ételt.

- Ez nevezed te ételnek?

- Mondtam, hogy megcsinálhattad volna te is. És egyáltalán nem az én dolgom lenne, hogy a sültgalambot a szádba rakjam. - emelte fel a hangját a nő, mire a férfi is kiabálni kezdett.

Észre sem vették, hogy a fiúk közben kiszaladt a lakásból egyenesen az utcára.

Megfáradva rogyott le a korlát tövébe, hogy végre megnyugodjon a légzése. Nem tehetett róla, asztmás volt, ennyi futástól teljesen kikészült. Levette vastag szemüvegét és megtörölte a szemét, a homlokát és végül beletúrt félhosszú fekete hajába. Kézfejére támaszkodva igyekezett nem sírni, hiszem azt tanította az apja, hogy egy igazi férfi soha nem sír.

- Vajon észrevették már, hogy elmentem? - kérdezte magától, majd pedig az ég felé fordult, hátha onnan kap választ. - Miért van ez? - kérdezte a felhőket, de nem kapott választ.

Habár a szülei vallásosnak mondták magukat és rá is rá erőltették ezt a dolgot, szinte soha nem látta, hogy ez olyan jó dolog lenne. Dühösen gondolt vissza az elvesztegetett időre, amikor a szülei papolását hallgatta, hogy kell erkölcsösen és jól élni, miközben nem látta erre az ő példájukat.

Lassan megnyugodott a légzése és fel tudott állni. Még mindig a korlátba kapaszkodva sétált tovább, egyenesen bele a ködbe. Elképzelte, hogy valaki hátulról követi és csak annyit lát, hogy a háta eltűnik a fehér csapadékban. Képzeletében valahol hátul egy hang a nevét kiáltotta, mintha az anyja lenne, de szinte alig volt hallható. El is felejtette, amikor a korláton átnézve meglátta a lassan hömpölygő folyót.

Még  ő sem törődik velem. - gondolta szomorúan és valahogy feljebb mászott, hogy jobban lássa a vizet. - Vajon kinek hiányoznék, ha most meghalnék? - mélázott el a dolgon, majd újra leült és lábait lóbálva nézte tovább a gyönyörű folyót, ahogy méltóságteljesen haladt tova a medrében. - Nem, senkinek sem hiányoznék. - adta meg végül magának a választ, azonban még nem mozdult. Várta azt a hangot, ami egyszer csak azt mondja, hogy "állj" és ő gondolkodás nélkül tenne neki eleget.

- Hát, akkor viszlát. - búcsúzott el suttogva gondolatban a szüleitől. - Remélem majd még találkozunk. - azzal elrugaszkodott a korláttól és csak zuhant és zuhant...

Nem értette. Miért van megint itt. Hiszen az előbb vetette le magát. Újra megpróbálta, de néhány másodperc múlva megint a híd korlátján ült, lóbálva a lábát.

- Még meghalni sem tudok jól. - keseredett el, majd lemászott onnan és elindult hazafelé.

Nem vette észre, hogy egy fekete ruhás alak követi.

Belépett az emeletes házba, felment a lakásukhoz és egy pillanatra megállva hallgatózott, hátha hall még egy kis veszekedést. De a ház teljesen csendes volt. Bement és egyenesen a szobájába igyekezett a lehető leghalkabban. Lefeküdt az ágyára, vastag szemüvegét letette az éjjeli szekrényére, és amint becsukta a szemét szinte azonnal mély álomba zuhant. Zavaros, hullámokkal dúsított álom nyugtalanította egész éjszaka, azonban csak reggel tudott felébredni, arra, hogy a nap éppen az ágyára süt. Az anyja kopogott be a szobája ajtaján, hogy keljen fel, mert mindjárt kész a reggeli. Ilyenkor az apja már nincs otthon, így csak ketten esznek, majd együtt elmennek ő a suliba, anyu pedig a munkahelyére.

Kikelt az ágyból, felöltözött, felvette a szemüvegét és kiment a konyhába.

- Jó reggelt! - köszönt és leült az asztalhoz.

Az anyja válaszra sem méltatta, de ezt már megszokta. Türelmesen várt, egyszer meg is kérdezte, hogy segíthet-e valamiben, de az anyja mintha meg sem hallotta volna. Aztán furcsa dolgot is tett. Vissza ment a fia szobájához és újra bekopogott.

- Kisfiam, kászálódj ki az ágyból, mert nem kapsz reggelit! - kiáltotta mérgesen.

- De anya itt vagyok - mondta értetlenül a fiú, azonban az nő nem fordult a hang irányába. Újra bekopogott, majd, mikor nem kapott választ, benyitott. - Anya! - kiáltotta a fiú, hátha csak halkan mondta és azért nem hallotta, de így sem fordult felé a nő. Belépett az üres szobába és fia nevét mondogatta, hátha elbújt csak és szórakozik vele.

- Elegem van belőled, azonnal gyere elő. - azonban ahogy felforgatta a szobát és senkit sem talált, kezdett késégbe esni. - Kisfiam, ez nem vicces. - keseredett el és a sírás környékezte.

Végre rájött, hogy a fia nincsen ott és zokogva rohant a telefonhoz.

- Halló rendőrség?

- De anya, itt vagyok! - esett kétségbe a fiú is.

- Nem hall. - mondta egy nyugodt hang a háta mögött és ő ijedtében sarkon fordult. - Nem hall. - ismételte meg az értetlen arcra reagálva. - Te már nem élsz. - adta tudtára a fekete kabátos alak

- De hát... - kezdte, majd megállt és zokogó anyjára nézett. Nem tudott mit mondani.

Néhány percen belül megérkezett a rendőrség, felvették az adatokat, a fényképet, majd lázas keresésbe kezdtek. Este megjött a férj is és értetlenül állt meg az ajtóban, mert a lakásból felesége zokogása hallatszott ki. Beljebb lépve meg is látta egyik barátnője karjaiban sírni az asszonyt.

- Mi történt? - kérdezte, majd a választ az ajtón belépő rendőrtől kapta meg, aki közölte a rossz hírt, hogy még mindig nincs meg a fiuk. Napokkal később találták meg, mikor a folyó kisodorta a partra, néhány kilométerre a várostól, a holttestet.

- Borzasztó szüleim voltak. Még azt sem vették észre, hogy elmentem. - morogta a fiú, ahogy gyűlölettől égő szemmel nézte gyászoló szüleit a saját temetésén.

- Kegyetlenek az emberek - helyeselt a fekete ruhás emberek. - mégis ők az egyetlenek, aki képesek valamire, amire más élőlény nem.

- És pedig mi lenne az?

- Az, hogy képesek szeretni.

- Az én szüleim nem tudtak.

- Dehogynem. - emelte fel a kabátos alak a kezét és csontos ujjait a szülőkre emelte.

- Úgy sajnálom. - suttogta a férfi az asszony fülébe, aki képtelen volt abba hagyni a zokogást.

- Ha szerettek volna, akkor nem hagyják, hogy elszökjek és megöljem magam! - kiáltotta dühösen a szellem.

- Valóban, de ezt nem hiszem, hogy a szeretetlenségük miatt volt. Inkább csak az, hogy önzőek voltak és a saját érdekeiken kívül nem törődtek semmi mással. Azonban az ember képes a változásra.

- Ők nem - mondta ki határozottan és a sötét alak felé fordult. - Mehetünk?

- Még nem. - rázta meg a fejét.

Hetek teltek el, hónapok, és a napok lassan évekbe csaptak át, ahogy ketten a várost járták. Minden este visszatértek a lakásba, hogy megnézzék a szülőket. Azóta a nap óta nem veszekedtek. A férfi főzött, az asszony takarított, és mind a ketten dolgozni jártak. Este az ágyuk mellé térdeltek és könyörögtek az Isten bocsánatáért.

A fiú még mindig gyűlölettel nézte a párt és legszívesebben kiszaladt volna, de a fekete ruhás mindig megállított.

- Miért kell ezt nekem végig néznem? - támadt egyszer rá.

- Amíg ki nem tisztul a lelked a gyűlölettől.

- Ettől nem fog. - morogta és mérgesen keresztbe fonta a karjait.

Egy teljesen átlagos este volt. A fiú már két éve nem tudott megnyugodni, még mindig dühösen fordult szülei felé, akik lassan de biztosan a változás útjára léptek. Azon az estén a nappalijukban ült és nézte a bekapcsolva felejtett tévét. Természetesen a Másik aludt. A konyhában a férfi ügyeskedett és várta a feleségét. Most lesz a tizennyolcadik házassági évfordulójuk, amit szeretne nagyon színvonalasan megünnepelni. Már nagyon régen mondta a feleségének, hogy szereti. Itt az ideje, hogy ezt ismét elmondja neki. Izgatottan várta a nőt, aki hamarosan megérkezett. Kipirult arccal ült a konyha asztalhoz. Ő is izgatott volt.

Már jócskán benne voltak az étkezésben, amikor a férfi minden bevezető nélkül kimondta.

- Szeretlek. - egyenesen belenézett felesége szemébe, aki először meglepődött,  majd elmosolyodott és próbálta lenyelni a könnyeit. Aztán letette a kanalát, hogy ő is mondjon valamit.

- Gyereket várok. - szánta el végre magát és mellé szélesen elmosolyodott.

Most a férfi lepődött meg, de szinte azonnal elárasztotta a boldogság és megölelte a feleségét. Este az ágyban a nő, fiának egyik képére tett ígéretet, hogy soha többé nem hagyja magára gyermekét. Csendben aludt el és békéset álmodott.

A fiú leült az anyja mellé az ágyra  és nézte a nőt, aki boldog mosollyal az arcán álmodott. Átnézett a válla felett apjára is, aki feleségét ölelte.

- Tudod, néha a veszteség döbbenti rá az embereket arra, hogy szeretik egymást.

- Ezek szerint szükségszerű volt a halálom?

- Nem, és nem mondom, hogy jó volt ez a magoldás. Azonban nagy ritkán arra van a legnagyobb szükségük, hogy rájöjjenek, igenis rajtuk múlik a boldogság. Megtehetted volna, hogy csak elmész és hosszú ideig nem térsz vissza, de az ember elkeseredésében sok mindenre képes.

- Soha nem tanítottak meg arra, hogyan kellene élnem, mégis honnan tudhattam volna. És ha a testvéremmel és ugyan így fognak bánni? Ő is öngyilkos lesz?

- Nem tudom, ezt nem is tudhatom. Én csak a jelennel foglalkozom. De nézd. - és a falra mutatott. - Az Úr már kihelyezte mellé a védelmező angyalát.

És ekkor meglátta a fehér alakot, ahogy az ágy fölött imádkozik. A kabátos alak felé fordult, kérdezni akart tőle valamit, de még mielőtt feltehette volna, meg is kapta a válaszát.

- Neked is volt őrangyalod.

- Miért nem volt ott, amikor kellett?

- Ott volt, csak te nem vetted észre. Ő szólított a neveden.

A fiúnak felrémlett a hang, ami megszólalt, mikor a hídon járt. Bólintott, hogy érti, felállt az ágyról és a fekete kabátos alak felé fordult.

- Most már mehetünk?

Ő pedig bólintott és elindult a hosszú úton.