Az alvó halál 3.rész

Végre egy kis izgalom. - gondolta és megpróbált lenyelni egy ásítást. Nem nagyon sikerült neki, de azért megpróbálta.

A férfi megfontoltan nézett végig a konyhapulton. Kezén bőrkesztyű volt, hiszen nem akart újlenyomatot hagyni maga után. Levett egy konyhakést, megforgatta az ujjai között, majd visszatette. Kivett egy másikat is, majd azt is megszemlélte, aztán helyre rakta.

- Jaj, mivel is tegyem meg? - morfondírozott magában.

A gyilkos dilemmája. -  húzta el a száját és leheveredett az egyik fotelba. El is bóbiskolt, amíg várakozott, hogy az áldozat végre megérkezzen. Közben a férfi bekapcsolta a Tv-t is, hogy elüsse valahogy az időt.

A meccs már a végéhez közeledett, mikor végre meghallották a kulcs kattanását a zárban. Lemaradt az utolsó gólról, mert ki kellett kapcsolni a készüléket, de még időben elbújt a folyosóról a nappaliba nyíló ajtó mellett. Mire a nő belépett a lakásba, már minden elcsendesedett. A férfi egy hang nélkül húzta ki a mellényzsebéből azt a pengét, amit magával hozott és jó erősen marokra fogta.

A nő belépett a nappaliba, felkapcsolta a villanyt, ledobta a kanapéra a terhét, majd megfordult, hogy kimenjen a konyhába, ám ekkor meglátta váratlan látogatóját. Szája elé kapta ijedtében a kezét és egy félhangos sikítással adta tudtára a férfinak, hogy megijesztette. Ekkor azonban a gyilkos előre lépett, pengéjével egy pillanat alatt elvágta annak torkát, majd a ráfröccsenő vérrel mit sem törődve elkapta a zuhanó nőt és elfektette a padlón. Nyugodtan nézte végig, hogy vérzik el a kedvese, majd mikor az élet utolsó szikrája is kihunyt belőle, felállt és véres lábnyomokat hagyva maga után elhagyta a lakást.

- Én ezt nem értem! - siránkozott a nő Mellette, ahogy saját testét nézte nappalija padlóján. - Miért? Miért kellett meghalnom? Miért én?

Szeme a fotelben ülő alakra tévedt és megmagyarázhatatlan dühöt érzett iránta.

- Te meg miért nem tettél semmit sem? - förmedt Rá, holott azt sem tudta, hogy került oda, hiszen tisztán emlékezett, hogy az előbb még senki sem ült ott. - Miért ültél itt ölbe tett kézzel és nézted végig a halálomat? - kiáltotta és rávetette volna magát, ha meg tudott volna mozdulni. - Miért hagytad? Tökéletes életem volt! Rengeteg barátom! Egy jól fizető munkám. Egy kialakuló félben lévő kapcsolatom. - itt elakadt, hiszen a "kapcsolata" most sétált ki az nő vérétől elázva. Ő türelmesen hallgatta azonban jelét sem adta, hogy figyelne.

A szellem tovább sorolta azokat az okokat, amiért érdemes volna arra, hogy éljen, csak akkor hallgatott el, mikor benyitott az idegesítő szomszéd néni, hogy hozzon neki egy kis vacsorát. Amint meglátta a holttestet, hívta a rendőrséget és a mentőket. Hamarosan helyszínelők lepték el a lakást és a nyilvánvaló nyomokat követve, elkezdték a nyomozást. Kihallgatták a szomszéd nénit. A ház többi lakóját, akik természetesen nem tudtak semmiről sem. Azonban a rendőrök segítségére szolgált az a felvétel, ami az épületbe belépőket rögzíti. Ezen rajta volt a tettes is...

A nő kétségbeesetten próbálta az emberek tudtára adni, hogy  még ott van. Azonban hiába kiáltott, ők nem hallották.

- Fogadjunk, hogy Te sem hallasz. - dobta le magát a kanapéra, mikor már képes volt megmozdulni. - Ez rohadtul nem vicces.

- Indulnunk kéne! - mondta a nőnek. Felállt, kezébe vette a kaszát és várta, hogy a nő is megmozduljon.

- Hm. Szóval mégis csak látsz. - vetette a szemére és nem mozdult.

- Igen, látlak. Mivel nekem kell elkísérjelek a túlvilágra - mondta fáradt és unott hangon.

- Ahha. - fintorgott a nő. - Csakhogy én nem haltam meg! - kiáltotta ismét és kilebegett az ablakon az éjszakába.

Sóhajtott egyet. Utálta az ilyen idióta szellemeket, azonban nem hagyhatta, hogy elmeneküljön. Az ablakhoz lépett és a nő után eredt.

Hetek teltek el. A nő munkahelyén új kolléga töltötte be a pozícióját. Az állítólagos barátok egy vállrándítással vették tudomásul ismerősük halálát.

A gyilkosság után három héttel végre eltemették. Kevesen nézték végig a koporsó leengedését a sírgödörbe. Csak a szülők, a húga a családjával és az idegesítő szomszéd néni volt jelen. A pap csupa ostoba dolgot hordott össze a mennyei országról, ahol már biztosan békében van.

Végre vége. Már csak a búcsú volt. Először az édesanyja lépett az új sírhanthoz, hogy elmondja mennyire sajnálja a legutóbbi veszekedésüket. Hogy képtelenek voltak megbeszélni a problémákat, hogy olyan rossz anya volt, aki soha nem figyelt teljesen oda rá. Könnyeit nyelte ahogy ellépett a sírtól a nő pedig utána kapott, hogy megvigasztalja, de nem tudta megérinteni. Az apja lépett oda hozzá. Ő nem mondott semmit, csak csendesen zokogott. Még soha nem látta így... A húga következett, aki sehogy sem tudta eltitkolni a bánatát. Gyerek korukban állandóan a másik agyára mentek, ennek ellenére nagyon szerették egymást. Azonban az utóbbi időben a nővére annyira elfoglalt volt, hogy a kapcsolatuk nagyon megromlott. Bánta is, hogy nem hívta fel már régóta és most már nem is teheti többet.

Végül a szomszéd néni lépett a sírhoz. A meglepődve látta rajta, hogy mosolyog. Olyan derű áradt belőle, amit nem tudott megmagyarázni.

- Tudja, soha nem hittem volna, hogy előbb hal meg mint én. - szeme csillogott a könnyektől, ahogy el akarta mondani azt, ami a szívét nyomja. - Körülbelül egy hónapom van hátra. De tudja annyira szerettem volna még egy kicsit hasznos lenni valaki számára. A gyerekeim már régen elköltöztek messzire. Nekik már nincs szükségük rám. Annyira örültem, mikor magának főzhettem. Olyan jó volt elfoglalni magam a maga boldoggá tételével. - és mondta, és mondta. A nő pedig elképedve hallgatta, ahogy az öreg hölgy hálát ad neki. Pedig soha semmit sem tett. Sőt az ételt rendszerint kidobta a kukába. - Egy hónap múlva találkozunk. - búcsúzott végül el, majd ős is hátra lépett és távozott.

Egyedül maradtak a kihalt temetőben. Lassan az eső is elkezdett cseperegni, de őket nem érte el.

- Szóval mennem kell. - suttogta maga elé a nő egy kicsit fáradt hangon. Ő bólintott. - Fura, hogy a halála után tudja meg az ember, hogy ki az aki igazán törődik vele. Miért nem láthatja ezt már az életében?

- Mert az ember társaságra vágyik és neki mindegy, hogy abból a társaságból ki szereti és ki nem. Meg akar felelni nekik és nem azt nézi, hogy a társaság olyan-e, mint ő, hanem arra törekszik, hogy ő legyen olyan, mint a társaság.

- Ez szomorú.

- Az.

Felnézett a fekete csuklyás alakra és hirtelen megnyugodott.

- Talán jobb is, hogy meghaltam. - mosolygott rá az arctalanra. Még egyszer utoljára ránézett a saját sírjára, majd visszafordult. - Most már mehetünk.

Ő bólintott, aztán elindult a nő előtt, hogy mutassa az utat.