Hát itt vagyok. A templom még üres és én egy dobozban fekszem. A falakból áradó hideg illat leng körül és én nem mozdulok. Kinyílik az ajtó, bejön valaki. Halkan lépked, nehogy felébresszen, majd leül az első sorba. Hallom a hangját, ahogy csendben imádkozik és én vele mondom magamban. Felülök, elé lépek, leülök mellé, de ő nem vesz észre. Csak néz a keresztre, mely fölöttem lebeg és könnyeit nem is igyekszik elfojtani. Megérintem a haját, mondani akarom, hogy ne sírjon, de hangom, csak szellő és ő nem érti.
Újra nyílik az ajtó és belépnek rajta. Előre jönnek és köszöntik a nőt. Vele sírnak, de igyekszenek megnyugtatni is. A feleségem mosolyog a könnyek lassan eltűnnek a szeméből és derűsen köszönti az érkezőket. Engem észre sem vesznek, pedig ott állok mellettük, a virágokat is az oltárhoz viszik. Pedig nekem kéne adniuk, itt vagyok, vegyetek már észre. Még itt vagyok.
A rokonok és a barátok csak jönnek, lassan megtelik a kis templom. Sóhajtok, vissza kell térnem a nyughelyemre, de nem akarok. Itt akarok maradni. Élni akarok! Miért? Miért vagyok most itt? Mért nem lehetek velük, miért nem beszélhetek velük, miért nem érinthetem meg őket? És miért éltem egészen mostanáig? Mit hagytam hátra? Meghaltam, de még itt vagyok. Mi következik most?
Mi jön a halál után?
A pap arról beszél, hogy milyen jó nekem, már Krisztussal lehetek... De hol van Krisztus? Miért vagyok még itt???
...Mert aki bennem hisz, nem hal meg, hanem örökké él... De én így nem akarok örökké élni. Gyere velem; fordulok feleségem felé, de ő meg sem hallja. Magammal akarom vinni, hiszem hiányzik, szükségem van rá, meg akarom ölelni. Valaki mondja meg, hogyan...?
Azonban még mielőtt befejezhetném a kérdést egy hang félbeszakítja a gondolataimat. Először csak halk, majd egyre kétségbeesettebb és végül anyja vállán zokog a kis csecsemő. A dédunokám. A dédunokám, aki tőlem kapta a nevét. Irigység fúródik belém, ahogy arra gondolok, hogy a feleségem foghatja majd a karjaiban, de az érzés el is múlik. Hirtelen boldogság önt el és már tudom, hogy nem vihetem magammal szerelmemet. A gyermeknek még szüksége van rá.
Még egyszer a füléhez hajolok, hogy súgjak valamit; Mesélj neki, rólam . Majd felállok és visszatérek oltárhoz. Most már indulhatunk; szólok a férfi alaknak, aki ott áll a pap mellett és hátra sem nézve, belépek a kapun, amit kitárt előttem.
Újra nyílik az ajtó és belépnek rajta. Előre jönnek és köszöntik a nőt. Vele sírnak, de igyekszenek megnyugtatni is. A feleségem mosolyog a könnyek lassan eltűnnek a szeméből és derűsen köszönti az érkezőket. Engem észre sem vesznek, pedig ott állok mellettük, a virágokat is az oltárhoz viszik. Pedig nekem kéne adniuk, itt vagyok, vegyetek már észre. Még itt vagyok.
A rokonok és a barátok csak jönnek, lassan megtelik a kis templom. Sóhajtok, vissza kell térnem a nyughelyemre, de nem akarok. Itt akarok maradni. Élni akarok! Miért? Miért vagyok most itt? Mért nem lehetek velük, miért nem beszélhetek velük, miért nem érinthetem meg őket? És miért éltem egészen mostanáig? Mit hagytam hátra? Meghaltam, de még itt vagyok. Mi következik most?
Mi jön a halál után?
A pap arról beszél, hogy milyen jó nekem, már Krisztussal lehetek... De hol van Krisztus? Miért vagyok még itt???
...Mert aki bennem hisz, nem hal meg, hanem örökké él... De én így nem akarok örökké élni. Gyere velem; fordulok feleségem felé, de ő meg sem hallja. Magammal akarom vinni, hiszem hiányzik, szükségem van rá, meg akarom ölelni. Valaki mondja meg, hogyan...?
Azonban még mielőtt befejezhetném a kérdést egy hang félbeszakítja a gondolataimat. Először csak halk, majd egyre kétségbeesettebb és végül anyja vállán zokog a kis csecsemő. A dédunokám. A dédunokám, aki tőlem kapta a nevét. Irigység fúródik belém, ahogy arra gondolok, hogy a feleségem foghatja majd a karjaiban, de az érzés el is múlik. Hirtelen boldogság önt el és már tudom, hogy nem vihetem magammal szerelmemet. A gyermeknek még szüksége van rá.
Még egyszer a füléhez hajolok, hogy súgjak valamit; Mesélj neki, rólam . Majd felállok és visszatérek oltárhoz. Most már indulhatunk; szólok a férfi alaknak, aki ott áll a pap mellett és hátra sem nézve, belépek a kapun, amit kitárt előttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése