A férfi fáradtan dőlt le az ágyra, alvó felesége mellé. Kifárasztotta az egész napos munka, ahogy, társaival, próbálták felépíteni a házat, amin éppen dolgoztak. Amint bebújt a meleg paplan alá rögtön olyan mély álomba merült, hogy fel sem ébredt a kint háborgó viharra. Egész éjszaka esett, dörgött, villámlott ami csak reggelre nyugodott meg. A nap első sugarai ébresztették, ahogy átsütöttek az eső pettyezte ablakon. Kicsit még fáradtan kikelt az ágyából, felöltözött, majd a reggeli elfogyasztása után elindult a munkába.
Azonban a ház, amin már több mint egy hónapja dolgoztak, romokban hevert. A főnöke dühösen rugdosta a törmelékeket, addig, míg az utolsó, még félig meddig álló fal is ledőlt. A férfi sóhajtott, majd a másik mellé lépett.
- Ez már a második alakalom.
- Tudom, de a megrendelő nem lesz ettől boldog. - morogta az. - Még egyszer megpróbáljuk, aztán majd kitalálunk valamit. - sóhajtott és még egy utolsót belerúgott a porba.
Néhány hónap múlva a házról már csak a tető hiányzott. A férfi fáradtan, de mégis elégedetten tért haza az aznapi munkából és ahogy felesége mellé feküdt, elnyomta az álom. Fel sem ébredt az éjszakai csendbe ágyúként belehasító dörgésre, vagy a csillagos eget szétszakító villámlásokra. A reggeli napsütésre ébredt, mely kellemes eső illatot vitt be a szobába. Felesége már a konyhában várta a reggelivel, majd pedig, miután mindent megevett, elindult dolgozni.
Már rossz érzése volt, amint kocsiba ült, de próbálta elhessegetni és arra gondolni, hogy hamarosan végeznek azzal a házzal. Azonban, amikor odaért, láthatta, hogy a ház ismét összedőlt, a főnöke pedig dühöngött és a romokat rugdosta.
- Ez az istenverte ház miért nem akar állni?! - üvöltötte, miközben a munkatársak körülötte félve húzták össze magukat.
Ő azonban merészen elé lépett.
- Uram, nyugodjon meg, ettől a ház nem fog felépülni. - próbálkozott.
- Akkor mégis, mondja meg - mordult felé a főnök. - mitől fog?
- Csak bízzunk abban, hogy ha ismét nekilátunk, az Úr mellénk áll és segít.
- Nem hiszek én a te istenedben. - vetette mogorván az alkalmazottjára dühét és hátat fordított neki.
- Elég ha én hiszek. - suttogta, de a főnök meghallotta.
- Szóval azt mondja, hogy higgyek abban, aki eddig nem segített. Higgyek valakiben, akit még sosem láttam? Ő nem fog segíteni! Nincsen itt! - sziszegte vészjóslóan közel hajolva a férfihez, de ő nem hátrált meg.
- Próbáljuk meg újra. - mondta derűsen és halványan mosolyogva.
A főnököt ez bosszantotta, de végül ezt mondta.
- Rendben. Megint megpróbáljuk, de ha ismét összedől, magát kirúgom. - fenyegetőzött, majd a többiekhez fordult és rájuk parancsolt, hogy induljanak dolgozni.
A férfi egy pillanatig sem bánkódott. Tudta, hogy ha Isten úgy akarja, akkor a ház állni fog. De az is tudta, hogy ha nem fog állni, Istennek akkor is terve van vele. Minden este, mikor fáradtan hazatért, fohászkodott, másnap pedig keményen dolgozott. Felesége is tudta, hogy most támogatásra van szüksége, így mellé állt, amikor este hazaért, és együtt imádkoztak.
A férfi kollégái is kedvelték őt, így mikor csak tehették, és a főnök nem látta, együtt kérlelték az Urat. Keményen dolgoztak minden nap, míg végül a ház felépült. A férfi elégedetten nézett végig a művön, majd pedig kimerülten haza tért.
Felesége mellé feküdt, megcsókolta, majd pedig mély álomba merült...
Hatalmas dörgésre ébredt, és a szobát egy villám fénye világította be. Riadtan ült fel az ágyában, és rögtön eszébe jutott a ház.
- Mennem kell. - mondta zihálva felébredő feleségének és az tudta, hogy hiába próbálná visszafogni.
- Megyek veled. - kelt ki ő is a paplan alól, majd miután magára kapott valamit, beült férje mellé az autóba.
A házhoz érve látták, hogy nem ők az egyetlenek, akik nagyon aggódnak. Ott volt mindenki, aki csak az elmúlt hónapokban dolgozott az épületen. A férfi, ahogy körbenézett, meglátta a főnökét, aki égre emelte arcát és úgy tűnt, hogy csak élvezi az esőt. Azonban ő látta, hogy szája, aprókat mozdul, ahogy próbál a viharnak parancsolni. Elmosolyodott.
- Hát ezt akarod Uram. - nézett mosolyogva az éppen villámlástól megvilágított épületre. - A tiéd.
Hatalmasat dörgött az ég és az eső szüntelenül verte a frissen épített falakat, mégis, azok csendben tűrték, és határozottan álltak az egyébként üres telken. Hatalmas tornya az égig ért tetején a kereszt, kapuján akár tíz ember is be tudott volna menni egyszerre és az ablakai a földtől a tetőig értek....
A vihar lassan elcsendesült, ahogy vége lett az éjszakának, és a nap első sugarai átsütöttek a templom mögül. A férfi megölelte feleségét, majd homlokon csókolta és a többiekre nézve, halkan megszólalt:
- Sziklára építem házamat, és akkor jöhet az eső és fújhat a szél, de az nem dől össze, mert sziklára épült. - rövid csend után pedig ismét megszólalt. - Azt hiszem, hogy ez a szikla is új, de bírni fogja a terhelést...
Azonban a ház, amin már több mint egy hónapja dolgoztak, romokban hevert. A főnöke dühösen rugdosta a törmelékeket, addig, míg az utolsó, még félig meddig álló fal is ledőlt. A férfi sóhajtott, majd a másik mellé lépett.
- Ez már a második alakalom.
- Tudom, de a megrendelő nem lesz ettől boldog. - morogta az. - Még egyszer megpróbáljuk, aztán majd kitalálunk valamit. - sóhajtott és még egy utolsót belerúgott a porba.
Néhány hónap múlva a házról már csak a tető hiányzott. A férfi fáradtan, de mégis elégedetten tért haza az aznapi munkából és ahogy felesége mellé feküdt, elnyomta az álom. Fel sem ébredt az éjszakai csendbe ágyúként belehasító dörgésre, vagy a csillagos eget szétszakító villámlásokra. A reggeli napsütésre ébredt, mely kellemes eső illatot vitt be a szobába. Felesége már a konyhában várta a reggelivel, majd pedig, miután mindent megevett, elindult dolgozni.
Már rossz érzése volt, amint kocsiba ült, de próbálta elhessegetni és arra gondolni, hogy hamarosan végeznek azzal a házzal. Azonban, amikor odaért, láthatta, hogy a ház ismét összedőlt, a főnöke pedig dühöngött és a romokat rugdosta.
- Ez az istenverte ház miért nem akar állni?! - üvöltötte, miközben a munkatársak körülötte félve húzták össze magukat.
Ő azonban merészen elé lépett.
- Uram, nyugodjon meg, ettől a ház nem fog felépülni. - próbálkozott.
- Akkor mégis, mondja meg - mordult felé a főnök. - mitől fog?
- Csak bízzunk abban, hogy ha ismét nekilátunk, az Úr mellénk áll és segít.
- Nem hiszek én a te istenedben. - vetette mogorván az alkalmazottjára dühét és hátat fordított neki.
- Elég ha én hiszek. - suttogta, de a főnök meghallotta.
- Szóval azt mondja, hogy higgyek abban, aki eddig nem segített. Higgyek valakiben, akit még sosem láttam? Ő nem fog segíteni! Nincsen itt! - sziszegte vészjóslóan közel hajolva a férfihez, de ő nem hátrált meg.
- Próbáljuk meg újra. - mondta derűsen és halványan mosolyogva.
A főnököt ez bosszantotta, de végül ezt mondta.
- Rendben. Megint megpróbáljuk, de ha ismét összedől, magát kirúgom. - fenyegetőzött, majd a többiekhez fordult és rájuk parancsolt, hogy induljanak dolgozni.
A férfi egy pillanatig sem bánkódott. Tudta, hogy ha Isten úgy akarja, akkor a ház állni fog. De az is tudta, hogy ha nem fog állni, Istennek akkor is terve van vele. Minden este, mikor fáradtan hazatért, fohászkodott, másnap pedig keményen dolgozott. Felesége is tudta, hogy most támogatásra van szüksége, így mellé állt, amikor este hazaért, és együtt imádkoztak.
A férfi kollégái is kedvelték őt, így mikor csak tehették, és a főnök nem látta, együtt kérlelték az Urat. Keményen dolgoztak minden nap, míg végül a ház felépült. A férfi elégedetten nézett végig a művön, majd pedig kimerülten haza tért.
Felesége mellé feküdt, megcsókolta, majd pedig mély álomba merült...
Hatalmas dörgésre ébredt, és a szobát egy villám fénye világította be. Riadtan ült fel az ágyában, és rögtön eszébe jutott a ház.
- Mennem kell. - mondta zihálva felébredő feleségének és az tudta, hogy hiába próbálná visszafogni.
- Megyek veled. - kelt ki ő is a paplan alól, majd miután magára kapott valamit, beült férje mellé az autóba.
A házhoz érve látták, hogy nem ők az egyetlenek, akik nagyon aggódnak. Ott volt mindenki, aki csak az elmúlt hónapokban dolgozott az épületen. A férfi, ahogy körbenézett, meglátta a főnökét, aki égre emelte arcát és úgy tűnt, hogy csak élvezi az esőt. Azonban ő látta, hogy szája, aprókat mozdul, ahogy próbál a viharnak parancsolni. Elmosolyodott.
- Hát ezt akarod Uram. - nézett mosolyogva az éppen villámlástól megvilágított épületre. - A tiéd.
Hatalmasat dörgött az ég és az eső szüntelenül verte a frissen épített falakat, mégis, azok csendben tűrték, és határozottan álltak az egyébként üres telken. Hatalmas tornya az égig ért tetején a kereszt, kapuján akár tíz ember is be tudott volna menni egyszerre és az ablakai a földtől a tetőig értek....
A vihar lassan elcsendesült, ahogy vége lett az éjszakának, és a nap első sugarai átsütöttek a templom mögül. A férfi megölelte feleségét, majd homlokon csókolta és a többiekre nézve, halkan megszólalt:
- Sziklára építem házamat, és akkor jöhet az eső és fújhat a szél, de az nem dől össze, mert sziklára épült. - rövid csend után pedig ismét megszólalt. - Azt hiszem, hogy ez a szikla is új, de bírni fogja a terhelést...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése