Két lélek

Megláttam. Ő is rám nézett és elmosolyodott. Furcsán ismerős volt, mintha már láttam volna valamikor Őt. Pedig biztos voltam benne, hogy most találkozom először Vele. Mégis rámosolyogtam.

- Emlékszel rám? - kérdeztem bután tőle, mire megrázta a fejét. Elgondolkodtam, majd halkan megszólaltam ismét. -  Akkor had meséljek neked valamit. - kértem egy hirtelen ötlettől vezérelve és ő érdeklődve bólintott.

Egy ideig még a szavakat kerestem, majd bátortalanul hozzáláttam a történethez.

Képzeld el, hogy milyen lehet a felhők fölött élni...

Játszani, lebegni a Föld felett...

Mikor nagyon kíváncsi vagy kiülsz egy jóképű bárányfelhő szélére és lóbálod a lábad...

Magasról nézel le egy gyönyörű világra. Vágysz oda...hiszen ott vár rád az, akit szeretsz.

Egy éve még melletted volt. Fogta a kezed. Láthattad elbűvölő mosolyát, amit csak neked szánt. Együtt ültetek kinn a felhők szélén és csodáltátok a lenti világot.

Akkor még nem vágyódtatok oda. Tökéletesen boldogok voltatok együtt. De nem csak ti, hanem a többi lélek-pár is.

Elgondolkodva hallgatta a történetet, nem nevetett ki, csak kedvesen mosolygott. Én pedig felbátorodva ezen tovább folytattam.

Aztán egyszer eljön érted egy angyal és azt mondja:

- Itt az idő.

Tudod nagyon jól, hogy mit kell tenned, de még egyszer hátra fordulsz és teszel a másiknak egy ígértet:

- Megkereslek.

Aztán végleg eltűnsz a szeme elől és ő csak vár, hogy mikor jön el az ő ideje is.

Nagyon hosszú idő volt. Minden nap megnéz embertestedben, de te sosem látod őt.

Múlnak a napok, múlnak a hetek, és ő egyre türelmetlenebb. Már nem akar játszani, már nem akarja a lábát  lóbálni, egyedül nézni a gyönyörű Földet, ahol te várod.

Aztán elérkezik az ő ideje is. Jön az angyal és kézen fogja. Ő pedig boldogan követi egy apró testbe.

Hatalmas fájdalmak közepette szerzi meg az életet, de ez a fájdalom elnyomja benne az emlékeket. Nem emlékezik a Társára, nem emlékezik az ígéretedre. Mégis, a lelke vár Rád.

Néhány hónappal később, mikor hozzábújtam, ő pedig a hátamat simogatta, halkan a fülembe súgta:

- Végre megtaláltalak.

Én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel:

- Most már emlékszel?