A templomban alig, ha voltunk öten. Amint beléptem éreztem a hideg falak illatát. A padokban elszórtan helyezkedett el az az öt ember, akik mind egyre vártak. Gyónni jöttek. Én is azért jöttem. Már hosszú-hosszú ideje nem voltam templomban és azt hiszem, most eljött az ideje ennek is. Hiányzik az a meghittség, amit régen annyira szerettem, de mára már teljesen kihalt az életemből.
Halkan leültem az egyik üres padba és figyeltem a keresztet, melyet az oltár fölé akasztottak, megmutatva mindenkinek. Halkan magamban elkezdtem egy imát, de egy idő után már nem tudtam folytatni. Belezavarodtam és azt vettem észre, hogy kérdezgetem magam; miért vagyok itt? Lehetnék teljesen máshol. Miért töröm magam, olyan valakiért, akit soha sem láttam. Honnét tudjam, hogy akarja, hogy visszatérjek Hozzá? Hogy megbocsájt-e? Mi szükségem erre? Csak kérdeztem és kérdeztem, de nem jött válasz, így tovább ültem várva a soromra. Mintha kivégzésre várnék.
Már csak egy ember volt előttem. Egyedül ültem a hatalmas templomban, mikor kinyílt az ajtó és beszaladt rajta egy cigány kisfiú. Mögötte az anyja loholt, kiabálva a nevét.
- Jocika, azonnal gyere ide. - habár visszafojtotta a hangját visszhangzott a falakról a kiáltása.
Összeráncolt szemmel néztem rá az anyára, aki csak egy lesújtó pillantásra méltatott és tovább kergette a fiát. Elképedve néztem végig a jelenetet és először elöntött a düh. Hogy gondolják ezek, hogy be merik ide tenni a lábukat? Nem szégyellik magukat? Tűnjenek el innen! Ide ők nem jöhetnek be. Felháborodásomban legszívesebben ráripakodtam volna a nőre és a fiára, hogy észre vegyék magukat, de mindig is gyáva voltam, csak ültem tovább, csendben dühöngve magamban.
Jocika, nagyon élvezte, hogy az anyja kergeti és kacagva vett minden akadályt, mely elé került. Átugrált a padok felett, bebújt az egyik faliszőnyeg mögé és lelkesen rohant be az oltár mögé. Megszentségtelenítette a helyet - gondoltam, és még dühösebb lettem. Jocika azonban hirtelen hasra vágta magát az örök mécses előtt, mely azt jelzi, hogy Jézus valóságosan is itt van közöttünk. Az anyja illemtudóan térdet hajtott a tabernákulum előtt, a fiához lépett és felrántotta a földről.
- Ilyet még egyszer nem csinálsz. Azonnal elmegyünk. - ripakodott rá a fiúcskára, aki rá sem hederített csak az oltár fölé akasztott keresztet nézte.
Miközben az anyja megpróbálta kicibálni, valahogy sikerült kitépnie magát az anyja szorításából és vissza szaladt a kereszt alá. Szembefordult a padokkal, majd szélesre tárta karjait, ahogy a Megváltó tette a kereszten.
- Mindenkit megölelek! - kiáltotta boldogan és mellé nevetett.
"Mindenkit megölelek!" - visszhangzott a fejemben. Olyan egyszerű és oly magától értetődő. Nekem
mégsem jutott eszembe. Csak ültem ott és alig láttam, hogy rángatja ki a templomból a cigány asszony még mindig nevető fiát.
"Mindenkit megölelek!" Vajon erre gondolt Jézus is, mikor odafenn szenvedett az emberek bűneiért? Az én bűneimért?
Nyílt a gyóntató ajtó. Én következem. De nem kivégzésre megyek. Csak az Isten ölelő karjaiba.
Halkan leültem az egyik üres padba és figyeltem a keresztet, melyet az oltár fölé akasztottak, megmutatva mindenkinek. Halkan magamban elkezdtem egy imát, de egy idő után már nem tudtam folytatni. Belezavarodtam és azt vettem észre, hogy kérdezgetem magam; miért vagyok itt? Lehetnék teljesen máshol. Miért töröm magam, olyan valakiért, akit soha sem láttam. Honnét tudjam, hogy akarja, hogy visszatérjek Hozzá? Hogy megbocsájt-e? Mi szükségem erre? Csak kérdeztem és kérdeztem, de nem jött válasz, így tovább ültem várva a soromra. Mintha kivégzésre várnék.
Már csak egy ember volt előttem. Egyedül ültem a hatalmas templomban, mikor kinyílt az ajtó és beszaladt rajta egy cigány kisfiú. Mögötte az anyja loholt, kiabálva a nevét.
- Jocika, azonnal gyere ide. - habár visszafojtotta a hangját visszhangzott a falakról a kiáltása.
Összeráncolt szemmel néztem rá az anyára, aki csak egy lesújtó pillantásra méltatott és tovább kergette a fiát. Elképedve néztem végig a jelenetet és először elöntött a düh. Hogy gondolják ezek, hogy be merik ide tenni a lábukat? Nem szégyellik magukat? Tűnjenek el innen! Ide ők nem jöhetnek be. Felháborodásomban legszívesebben ráripakodtam volna a nőre és a fiára, hogy észre vegyék magukat, de mindig is gyáva voltam, csak ültem tovább, csendben dühöngve magamban.
Jocika, nagyon élvezte, hogy az anyja kergeti és kacagva vett minden akadályt, mely elé került. Átugrált a padok felett, bebújt az egyik faliszőnyeg mögé és lelkesen rohant be az oltár mögé. Megszentségtelenítette a helyet - gondoltam, és még dühösebb lettem. Jocika azonban hirtelen hasra vágta magát az örök mécses előtt, mely azt jelzi, hogy Jézus valóságosan is itt van közöttünk. Az anyja illemtudóan térdet hajtott a tabernákulum előtt, a fiához lépett és felrántotta a földről.
- Ilyet még egyszer nem csinálsz. Azonnal elmegyünk. - ripakodott rá a fiúcskára, aki rá sem hederített csak az oltár fölé akasztott keresztet nézte.
Miközben az anyja megpróbálta kicibálni, valahogy sikerült kitépnie magát az anyja szorításából és vissza szaladt a kereszt alá. Szembefordult a padokkal, majd szélesre tárta karjait, ahogy a Megváltó tette a kereszten.
- Mindenkit megölelek! - kiáltotta boldogan és mellé nevetett.
mégsem jutott eszembe. Csak ültem ott és alig láttam, hogy rángatja ki a templomból a cigány asszony még mindig nevető fiát.
"Mindenkit megölelek!" Vajon erre gondolt Jézus is, mikor odafenn szenvedett az emberek bűneiért? Az én bűneimért?
Nyílt a gyóntató ajtó. Én következem. De nem kivégzésre megyek. Csak az Isten ölelő karjaiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése