A bohóc ott
állt a sarkon. Nem sokan vettek róla tudomást. A lufi állatai pedig nem
fogytak. Egy pár, öreg nénik, üzletasszony, egy bankár, egy csoport fiatal.
Mindenki úgy ment el mellette, hogy rá se néztek. Ő pedig szüntelenül
mosolygott. Pedig a festék alatt egy kicsit sem volt vidám.
Sóhajtott
egyet és megint próbálkozott egy arra sétáló gyermekes anyukával.
- Anya nézd.
– kiáltotta a kisfiú és rámutatott a bohócra. – Kaphatok olyan lufit?
A bohóc
lehajolt hozzá és felsorakoztatta előtte az egész gyűjteményét.
- Ezt
akarom. – mondta a kisfiú egy kutyára mutatva.
A bohóc
odaadta neki, az anya kifizette és mentek tovább. Hamarosan egy egész
gyereksereg vette körül a mosolygós embert. A lufi állatok gyorsan elfogytak és
a bohóc megelégedve magával, hazament.
A tükör
előtt állva mondta magának: Holnap is kimegyek, ha másért nem a gyerekek miatt.
Szomorúan
baktattam az úton hazafelé a suliból. Nagyon rossz napom volt. Láthatatlanul
ballagtam, magamba roskadva a sírás szélén. Összevesztem mindenkivel, akivel
csak lehetett. Minden rosszul sikerült, amihez csak hozzányúltam. Minden olyan
szürke volt, élettelen, elviselhetetlen. Dühösen kaptam fel a fejem, amikor egy
idegen hozzám szólt.
- Egy
lufivirágot?
Ránéztem a
festett arcra és magamat láttam. Egy szüntelenül mosolyra ítéltet. A virág felé
nyúltam, és mintha egy kifestőben lennék, a világ felöltötte színeit, élettel
telt meg. Rámosolyogtam a bohócra, fizettem és távoztam.
Otthon a
virágot egy vázába tettem és szem előtt hagytam, hogy tudjam: a mosoly nem
annak a jele, hogy jól vagy, hanem annak a jele, hogy képes vagy túltenni magad
a problémáidon, azáltal, hogy a szemébe röhögsz a sorsodnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése