Vallomás

Bárcsak elmondhatnám magamról azt, amit te. Hogy nem viselek maszkot, hogy mindig őszinte vagyok. Hogy megtanultam az életem során, kiben bízhatok, és kit kell messzire elkerülnöm. Bár mondhatnám, hogy nincsenek szerepeim, amelyekkel megfelelhetek másoknak, hogy nem dolgozom vagy gondolkozom mások véleménynyilvánításán. Hogy nem számít ki mit mond, mert olyan erős vagyok, hogy tudja, ki vagyok és mit akarok.
Most nézz rám.
Ha megpróbálnám levenni az álarcomat, csak az arcommal együtt tudnám megtenni. Nem lenne alatta semmi sem, hiszen a maszkkal eggyé váltam már. Eggyé váltam vele akkor, amikor először volt szükségem rá. Kellett, mert ez tartott egyben, kellett, mert túl akartam élni. A szereppel elfogadtak, a szereppel nem bántottak többé, a szerep lettem én, mellyel  eltakarhatom magamat.
A szerepem, egy tükör.
Mindig. Pontosan az vagyok, amilyen emberrel beszélgetek éppen. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a vélemény. Hallgatlak és te vég nélkül beszélsz. Magadat látod bennem. Van, akinek tetszik ez a kép, és van akinek nem. Akinek tetszik, annak barátjává válok, akinek nem, összetör, és engem hibáztatva magamra hagy.
Egyedül szedem össze magam.
Az üvegszilánkok serkentette véremmel illesztem darabjaimat újra össze, hogy ha jössz, ismét egész legyek. Te nem fogod látni a törésvonalakat. Nem csak azért, mert nem akarod, hanem azért, mert én magam soha nem hagyom.
Hol vagyok ebben én?
Ha érdekel, nézz a tükör mögé. Ott megláthatod a pókhálószerűen egymásba futó vonalakat. Ott megláthatsz engem, aki valójában vagyok. Akkor megtudod...
Elfogadod.
Vagy elutasítod.
De egyet jegyezz meg: azért, hogy megismerj, neked kell küzdened!