A Mesélő 2. rész

- Azt hittem, hogy nem látlak többé.
A lány a parton ült és épp egy szendvicsbe harapott bele. Majdnem kiesett a szájából, amikor megfordult a köszöntésre.
- Ismerjük egymást? - kérdezte teli szájjal, hogy egy-egy morzsa kiesett belőle, hiába rakta elé a kezét.
- Nem, de egyszer elmesélted nekem egy ház történetét.
A lány nagy szemeket meresztett rá és látszott hogy nagyon gondolkodik. Aztán világosság gyúlt a szemében és majdnem félre nyelt.
- Ó - csak ennyit mondott, aztán folytatta az evést.
Tekintete visszasiklott a hömpölygő vízre, és pár pillanat múlva már látszott rajta, hogy messze jár.
- Miért kerestél? - fordult, minden előjel nélkül a fiú felé.
Nem válaszolt egyből. Helyette végigmérte a lányt. Nem volt különösképpen érdekes. Kifejezetten átlagos volt. Hosszú seszínű haja össze volt fogva a tarkóján, egyszerű, minta nélküli póló és egy számmal nagyobb nadrág volt rajta. Nem azért mert olyan vékony volt, hogy nem talált magára valót, hanem mert abban érezte magát kényelmesen.
- Csak tetszett, amit mondtál.
Most rászegeződő kék szemeit nézte, és felfedezte benne, hogy néhol szürke, sőt, kifejezetten zöld.
- Arra vagyok kíváncsi, hogy vajon el tudsz-e még egyszer úgy varázsolni.
- Nem tudom. Ez nem rajtam múlik.
- Nem tudsz bármiről mesélni?
- Miről szeretnél hallani?
- Bármiről tudsz mesélni?
- Mindennek van története.
- Ugyan úgy mesélnek, mint a ház falai?
- Csak figyelj oda - bólintott a szemével, és harapott még egy falatot a szendvicsből.
- Mit szólsz ahhoz a napraforgóhoz?
Nemsokkal előttük, a partot szegélyező sziklák között egy napraforgó himbálózott a szélben. Nem volt akkora, mintha szántóföldön termett volna, de nagyon szépen megnőtt.
A lány gondolkozott. Közben rágott és nézte, ahogy a virág békésen hagyja, hogy a szél felkérje keringőre. Teljes mértékben elcsöndesült. Átszellemült, látszott az arcán, hogy nagyon figyel. Figyel egy hangra, amit ő nem hallhat.
- Voltak magok, melyek kövek közé estek - kezdte egy bibliai idézettel. - A kövek között nehezen talált magának termőtalajt, de végül gyökeret eresztett. Nem nagyot, csak éppen akkorát, hogy ne pusztuljon el.
Mintha a szél suttogna a rájuk árnyékot vető levelek közül. Kellemesen melegen bebújt a pólója alá, és már repítette is egy másik világba.
- De a nyár nagyon meleg volt, a víz pedig csak csörgedezett a mederben - hangja beleolvadt a csobogásba, és lassan hömpölygött tovább. - Folyamatosan küzdenie kellett az életben maradásért, de érezte, hogy ereje fogytán van. Kókadozott a nyári melegben és arra vágyott, hogy társaival együtt lehessen.
Egy nagyobb szélroham megzörgette a virág elszáradt leveleit, majd elhalt csendben, mintha ott sem lett volna.
- Teljesen feladta. Szomorúan hajtotta le a fejét, és készen állt arra, hogy végleg meghaljon.
A fiú kizökkent a történetből és csalódottan vette tudomásul, hogy ennyi volt. Azt az alkalmat nem lehetett megismételni. A lány nem volt rá képes. Csalódottan sóhajtott. Az csak egy virág volt ott a tóparton, nem élt, nem volt lelke, nem akart többet hallani. Felkészült, hogy elmegy, csak úgy egyszerűen feláll és ott hagyja a még mindig távolba meredő lányt, kinek a kezéből a szendvics majdnem kiesett, ahogy teljesen máshova figyelt.
Felállt és megfordult azzal a szándékkal, hogy tényleg távozzon.
- Nem számított a bácsira, aki hosszú idő után, megint kijött horgászni és észre vette a virágot. A vödrébe mert vízből azonnal adott neki inni. Majd leült és horgászni kezdett.
Ebben a pillanatban egy hal ugrott ki a vízből, és csobbant vissza, lassan terjedő gyűrűket hagyva maga után.
A fiú megtorpant és a válla fölött visszanézett.
- Horgászás után a halakat visszadobta a folyóba, majd merített vizet és újra megöntözte a virágot. Aztán haza ment és másnap újra eljött. Mesélt neki és öntözte. Mesélt és öntözött, aztán a kifogott halakat mind visszaengedte - lassú beszéde elhalt, ahogy befejezte a mondatot.
A lány először becsukta a szemét, majd egy pillanatra a fiúra nézett, aztán a távolba meredt a válla fölött.
- Egyszer-egyszer elhozta az unokáját is - folytatta kicsit élénkebb hangon. - Remekül szórakoztak egész nap, és a napraforgó szépen nőtt tovább. Megannyi apró szemeivel őket figyelte, és hálásan fordult a nap felé.
A fiú a virág felé tekintett, mely mintha a mesélés alatt, egyre magasabbra emelte volna a kalapját, hitelt adva a lány szavainak. Mintha tényleg fürdene a napfényben, és a szél segítségével, kacéran forgatta a fejét.
- Először fel sem tűnt neki a hiány. De aztán napok, hetek teltek el, hogy nem jött a férfi - sóhajtása meglepő súlyt akasztott mondandójára, amitől hirtelen a kellemes nyári nap, hűvössé vált. - Napról napra lett egyre nehezebb a feje a szomorúságtól, és többé nem tudott a napra nézni. Újra feladta.
A szél zörgette a száraz leveleket, és mély sóhajtásokkal süvített át rajtuk. A fiú csak állt és nézte a virágot, mely most valamiért újra kókadozni kezdett.
- Csendes esővel jött az enyhülés. Száraz levelei éhesen szívták magukba az éltető nedvességet, de a  fejét többé nem emelte fel.
A szél egy szürke felhőt fújt a nap elé, sötétségbe vonva a világot.
- Észre sem vette, hogy egy zokogó fiú ül mellé. Könnyei közepette mesélte el neki, hogy mi történt a nagyapjával. A felesége után ment.
Arca földöntúlivá vált, mintha angyal lett volna belőle.
- Kijár majd ide, a nagyapja helyett. Gondozni fogja a virágot. Aztán megjelenik majd talpig
feketében, és magával viszi, hogy a hatalmas koszorú tenger közepébe ültethesse. A napraforgó pedig, benyúl  majd, egészen mélyre, a föld alá, és végre gyökeret ereszt.
Ennyi volt.
Az utolsó pár mondatát, már a jövő súgta a fülébe.
Nem merte megszakítani a csendet, de végül mégis megtette.
- Miért fordított ekkora figyelmet a virágra? - érdeklődött csendesen a fiú, miközben visszaült a lány mellé.
Ekkor tért vissza. Eltartott egy ideig, mire lelke újra felvette szívének ritmusát. Meglepődött arcán látszott, hogy nem érti a kérdést, mintha elfelejtette volna, hogy miről is beszélt az elmúlt pár percben, aztán vett egy nagy levegőt.

- Hát nem egyértelmű? - kérdezte mosolyogva. - Azért, mert szüksége volt valakire, akinek szüksége van rá.