Van időm

Siettem. Nem szaladtam, de lépteimbe beleremegett az egész bensőm, és a megfeszített tempóban haladva éreztem, hogy a talpamban az ín már pattanásig húzódik. Nagy kabátomat már régen leizzadtam, mégis, ott lebegett utánam, és mikor a lendületéből vesztett, hozzá-hozzá csapódott a combomnak. Szemem előtt a cél lebegett, semmi más nem érdekelt, mindent lendületből kikerültem, ami csak az utamba került.
Nincs időm arra, hogy megálljak, mert különben elkések.
Azonban a nagy rohanásban megpillantottam a metró lejáróban egy koldust, aki fedél nélküli újságot árult. Tovább is mentem volna, gond nélkül, ha nem fedezem fel a címlapon kedvenc együttesemet. Nagy siettségemben azonban nem álltam meg, viszont fejemben a cél már nem is volt olyan fontos.
Visszamenjek? Vagy menjek tovább? - tettem fel a kérdést újra meg újra, de szerencsére ezt nem nekem kellett megválaszolnom.
A lámpa pirosra váltott.
Tudtam, hogy idegesítene és csalódnék magamban, ha nem tennék semmit sem. Fél kezemmel kiküzdöttem a pénztárcámat a táskámból, hogy összeszámoljam mennyi apró van nálam. Csak kétszázhúsz forint. Reménykedtem, hogy elég lesz.
Eddigi lendületemmel visszafordultam és leguggoltam az ápolatlan férfi elé.
- Mennyibe kerül? - mutattam rá mosolyogva az újságra.
- Kétszáz forint - jött a meglepett válasz.
Kitúrtam a két pénzérmét és odaadtam az újságért cserébe, majd megköszöntem és távoztam.
Siettem. Még el kellett érjem a vonatomat.
Mire visszaértem a zebrához újra pirosra váltott. Mégsem idegeskedtem. Türelemmel kivártam a zöld jelzést, majd átmentem.
Siettem, pedig tudtam, hogy nem rajtam múlik. Alig volt fél perc, ameddig megvettem az újságot. Mégis tartottam attól, hogy nem lesz időm.
Pedig van időm.