Királyhágó

Nem kell ahhoz a korláthoz sétálnom, hogy vágy ébredjen bennem; szárnyra kapjak és a levegőbe röppenjek. A legközelebbi hegyek sötét zölden pompáznak, hátukon magas, égbe nyúló fenyők ölelik körbe azokat a tenyérnyi réteket, melyek, mint kitépett folt virítanak már messziről.
Az egyre távolabbi hegyek már kékek, és a legmesszebbek szürkék, melyek összeolvadnak a rájuk boruló égbolttal. A magasból látom, hogy apró kontrasztként bukkannak fel a vörös cserepes házak teteje.
A meleg szél a szemembe fújja a szemerkélő esőcseppeket, így olyan, mintha sírnék, mikor meglátom a kék-sárga-piros lobogót. A szemem ugyan könnytől mentes, szívem mégis zokog, hiszen a fenséges hegyekre tekintve tudom, hogy a mi múltunkat őrzik.
Bim-bam, bim-bam, szól egy fehér templom torony és ablakaiból ijedt fecskék szállnak fel, hogy csatlakozzanak hozzám.
Újra végig nézek az alattam elterülő dombokon hegyeken, fenyveseken, és a zöld szín megteszi a hatását. Remény tölt el. fülembe süvítenek az ősök hangjai, melyek finom lépcsőket vájtak a domboldalakba. Meglátok egy széltől tépázott idegen zászlót, hallom a madarak énekét, mely mintha a lelkem mélyéből szólna. A hegyek némán kiáltanak az ég felé, és én rájövök, hogy ezt az érzést semmilyen zászló, semmilyen szerződés nem veheti el.