Sápadt hercegnő

Egy versenyre beküldött novellám, ami a szokásossal ellentétben nagyon hosszú lett :D Ennek ellenére jó olvasást kívánok  :-)

-°-°-°-°-

Léptem még egyet. A lábam alatt a gally hatalmasat reccsent és visszhangzott a csendes erdőben. Ijedten körbenéztem. A hatalmas fák némán figyeltek engem. Kiálló gyökereikkel teljesen behálózták a talajt, lehetetlenné téve a sétát. Felnéztem az égre, legalábbis arra, amit láttam belőle. Ugyanis a fák lombjai egymásba kapaszkodva takarták el a napot. Úgy éreztem, az erdő mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy kijussak.

Sóhajtottam, és próbáltam tovább haladni. Néhány lépés után azonban megbotlottam és arccal a földre estem. Szitkozódva álltam talpra és köpködtem ki a számból a földet és a száraz leveleket. Megint körbenéztem, hátha találok valami kiutat. És akkor hirtelen megláttam. Egy halovány fény volt csak, de mindennél jobban esett a mostani helyzetemben. Ahogy közelebb mentem hozzá, úgy vált egyre felismerhetőbbé. Egy lány volt, akinek a haja fehéren lebegett a háta mögött. Nem hagyta, hogy túl közel kerüljek hozzá. Mindig, amikor csak néhány lépés választott el minket, aztán elsuhant a gyökerek fölött, majd távolabb újra megállt. Visszafordult és intett nekem, hogy kövessem. Én pedig gondolkodás nélkül mentem utána.

Elbűvölve követtem és közben észre sem vettem, hogy a gyökerek alattam hogy próbálnak a lábam után kapni.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de hamarosan már láttam az eget. Tátott szájjal léptem ki a napfényes domboldalra. Innen egészen elláttam a falunkig. A bátyám éppen a mezőn volt és szántott a fekete ökrünkkel. Édesanyám a ház mögött gyomlálta a gyógynövényeket.

Nem rohantam fejvesztve oda, meg akartam köszönni a lánynak, hogy kivezetett az erdőből. Ám amikor körbenéztem, nem láttam sehol. Az erdő felé fordultam, de ott sem láttam. Egy ideig a sötétet kémleltem, majd erőt vettem magamon és megfordultam, hogy haza menjek.

-"-

- Szia, fiam, hol voltál. – állított meg anya, amikor be akartam osonni a házba.

- Csak sétáltam egyet. – mondtam határozottan, de nem győztem meg. Hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét.

- És mi szaggatott meg ennyire? – kérdezte keresztbe font karral. Nem válaszoltam. – Csak nem a tiltott erdőben kirándultál? – még mindig nem szóltam. – Nem megmondtam, hogy az egy veszélyes erdő?! Nem mehetsz oda! De úgy látom, hogy hiába beszélek neked. – sóhajtott, majd rám nézett és egy kicsit kedvesebben még azt mondta. – Nagyon jól tudod, hogy az apád is ott veszett el.

Nagyon jól tudtam, habár amikor ez történt még nagyon kicsi voltam. Csak onnan tudom, hogy anya folyton ezzel próbált távol tartani minket az erdőtől. Most már azonban tudom, hogy milyen odabenn, reményvesztetten bolyongani a sötétben. Mindennek ellenére, vissza akartam menni. Látni akartam a lányt, aki megmentett.

Bizakodva álltam hozzá a munkához. Reméltem, hogy délután még lesz annyi időm sötétedés előtt, hogy visszamenjek az erdőbe és megkeressem a lányt. Azonban a nap egyre csak telt, és a munka egyre több lett.

Este anyám azt mondta, hogy hozzak fát. Én pedig kimentem és az erdőszélen letörtem néhány gallyat. Az erdőbe már nem mertem bemenni. Hiszen a szokásosnál is sötétebb volt ilyenkor odabenn. Ráadásul minden egyes gallynál, amit letörtem, morgott egyet. Egy idő után már szinte üvöltött az erdő, és én fejvesztve rohantam vissza a házba. Ledobtam az összegyűjtött gallyakat, majd leültem az ágyam szélére, a térdemet felhúztam és ringatózva próbáltam magam megnyugtatni.

A bátyám jót nevetett rajtam, de anyám rászólt.

- Nem szabad kinevetni senkit sem. – mindig, amikor valami rosszat csináltunk, egy példabeszéddel jött elő, hogy tanítson minket. – Te is kerülhetsz ilyen helyzetbe. Minidig tartsd észben, hogy mások kárán nem szabad nevetni, mert könnyen visszaüthet rád.

A bátyám bocsánatot kért és begyújtotta a tüzet. Szerezhettünk volna a másik erdőből is fát, ami a domb túlsó oldalán van, de azért volt jó, hogy a tiltott erdőből hoztam, mert ez a fafajta nagyon sokáig ég, és nagyon nagy lángon. Elég belőle, tényleg csak néhány gally és egész este meleg van a házban tőle. A fagyűjtést persze reggel, vagy legalábbis még nappal szoktuk megtenni, mert akkor kevésbé félelmetes az erdő, de amikor elveszetem, félelmemben, hogy nem jutok ki elejtettem az összes gallyat, amit összegyűjtöttem. Azonban most végre a házban vagyok, biztonságban. Idáig nem érnek el a fák ágai.

Hátra dőltem és behunytam a szemem.

-"-

A fehér alak lassan, hang nélkül lépdel előre, könnyedén átlibbenve a kiálló gyökerek felett. Én a levegőből figyeltem, mintha repültem volna. Élveztem a kis esti sétát, és próbáltam utol érni a lányt, ami nem volt túl egyszerű. Nem csak a földön, de a levegőben is nehéz közlekedni ebben az erdőben. Az ágak folyton beleakadnak az ember ruhájába hatalmas szakadást okozva azon.

Az erdőből halk, de félelmetes hangok szűrődtek. A lány azonban, mintha meg sem hallotta volna, csak ment előre. Megállt egy fánál és megérintette, ami azonnal átváltozott egy kis patakká. Lehajolt és inni kezdett. Mikor végzett a fa visszahúzta a gyökereit, hogy elzárják az eltévedt ember elől az éltető vizet.

A lány pedig ment tovább. Hosszú fehér ruhája volt, amit maga után húzott. A ruha karja lelógott egészen a földig. Szép fehér haja, pedig beborította az egész hátát. Ahogy ment, úgy fodrozódott utána a ruhája és a haja. Egy idő után olyan volt ez, mintha a tenger hullámozna.

A lány végre megállt, és kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni az egész erdőt. A fák, pedig lassan szétváltak, hogy feltárják a kastélyt, amit elnyeltek. Leesett állal néztem a fák közül kibontakozó épületet, és észre sem vettem, hogy időközben leszállok a földre. Gondolkodás nélkül futottam a lány után, aki eltűnt a hatalmas tölgyfaajtó mögött, én azonban már nem tudtam belépni oda. Ahogy a lány után becsukódott az ajtó, a fák visszazárták az ágaikat. Teljes lett a sötétség. Körülöttem a zajok felerősödtek; a fák méltatlan hangjai, a varjak károgása, a farkasok üvöltése. Forgott velem a világ, a szívem olyan vadul vert, mintha ki akarna törni a bordáim közül. Oldalra kaptam a fejem és belenéztem két világító szempárba.

-"-

Felültem az ágyban és a sötétet kémleltem. A légzésem folyamatosan lassult és végül teljesen lenyugodott. Körbenéztem a sötét házban. Mellettem ott feküdt az anyám és a bátyám. A kandallóban már alig pislákolt a tűz, de még nagyon jó meleget adott.

Felkeltem és kimentem a házból, hogy kiszellőztessem a fejem. Telihold volt. A fénye pedig nagyon messzire elért. Bevilágította az erdő szélét. Ebben a fényben teljesen úgy tűnt, hogy a fák integetnek, nekem. Ez az erdő élt és mozgott. Ahogy az erős szél újra végig söpört a tájon a fák intettek felém én pedig önkéntelenül indultam meg, majd léptem be a közéjük.

Nem tudtam, hogy merre megyek, csak mentem. Nem törődtem azzal, hogy nem tudom, hol vagyok, hogy nem látok semmit, csak mentem előre. Egyszer csak megjelent előttem a fény és kísért az utamon. Előttem járt, hogy vigyázzon rám. Szaladtam, hogy utolérjem a lányt, de csak akkor sikerült, amikor már a kastélynál jártunk. Ekkor megfordult és rám nézett.

Fiatal volt, és nagyon szép. Halványkék szemét az enyémbe mélyesztette, majd biccentett és tovább ment. Belépett a hatalmas tölgyfaajtón, én pedig szorosan mögötte haladtam. Mögöttem az ajtó hatalmas robajjal becsapódott, én pedig ijedten ugrottam egyet, és még visszanéztem. Mikor visszafordultam a lány megint engem fürkészett. Majd lágy hangon megszólalt.

- Még soha nem hívtam ide embert, ugye tudod? – nem válaszoltam.

Egyrészt azért nem, mert leesett állal hallgattam a hangját, ami egyszerre volt emberi beszéd, de a szél hangja, a víz csobogása és a fák leveleinek összezördülése. De lekötötte a figyelmemet a kastély belseje is. Kívülről nem látszott, de belül teljesen belepte a növényzet. Mindent indák fogtak körül. A felfelé vezető lépcső karfáját virágok ölelték át. Azt a kevés szobrot, ami ott volt, zöld, piros és sárga levelek borították. Az ajtófélfákból apró rügyek keltek életre. És ahogy a telihold bevilágított az ablakon ezernyi színben pompázott az évek óta leülepedett por. Egyszerre volt varázslatos és félelmetes is.

A lány megvárta, míg összeszedem magam és rá figyelek, majd újra megszólalt.

- Gyere, mutatni akarok valamit. – azzal karon ragadott és felvonszolt a lépcsőn.

A lépcső tetején egy még nagyobb ajtó várt ránk, hogy bemenjünk rajta, de furcsa mód a sápadt lány nem nyitotta ki az ajtót, csak elállt az útból, mintha csak azt mondta volna: Nyisd ki, ha tudod. Én közelebb léptem és jól szemügyre vettem az ajtó mintáját. Egy családfát ábrázolt. A gyökérnél elhelyezett koronából arra következtettem, hogy királyi család lakott itt valamikor. A fának nagyon sok ága volt, a legtetejét nem is láttam. A kezemmel óvatosan megérintettem a mintát, majd el is kaptam a kezem, mert az hirtelen megmozdult és kitárult. Ijedten néztem a lányra, aki elégedetten bólintott és beljebb tessékelt.

- Ez volt a trónterem. – hallottam a szél zúgását. – Több mint száz éve nem nyitotta ki senki. – ezúttal a levelek zörrentek meg a fákon. – Azóta, hogy ez az erdő elátkozott lett.

A lánnyal együtt léptem be a terembe, ahol mindenfelé emberi szobrok álltak, de valahogy olyan furcsa pózban voltak. Az arcuk ijedt volt, a karjuk és a lábuk menekülő pózban fagyott meg. A legtöbb, még üvöltött is, de egy hang nem jött ki a torkukon.

Nyeltem egy nagyot és odapillantottam a lányra. Ő észrevette és elmosolyodott, majd mesélni kezdett.

- Száz éve, amikor itt még királyok éltek, ebben a teremben rendezték meg a mulatságokat és a bálokat. Azonban egyik alkalommal magára haragítottuk az erdő gonosz boszorkányát. Elátkozta ezt a kastélyt, és a körülötte levő erdőt. Az embereket pedig kővé változtatta. – egy pillanatra megállt, és megsimogatott egy férfi szobrot. A szemében szomorúság volt. – Én aznap késve érkeztem a bálba így nem változtatott kővé, a boszorkány, de örök fiatalságra ítélt. És elmondta nekem, hogy ezeknek az embereknek a lelke addig nem nyugodhat, amíg nem találok egy olyan embert, aki annak ellenére, hogy már egyszer kijutott az erdőből, visszatér. – sokáig nem szólalt meg, majd hirtelen megint bezengte az egész termet, ezúttal egy héja hangjával. – Én évekig próbáltam segíteni az embereknek, hogy ki vezessem őket, de a legtöbb nem látott meg. – szomorúan lehajtotta a fejét. – Azok pedig, akik láttak, nem tértek vissza soha többé.

Nagyon hosszú ideg nem szóltunk semmit, végül azonban én törtem meg a csendet.

- És mit kell tennem?

A lány csak mosolygott és a terem végébe mutatott. Ott állt a királyi trón, teljesen elfedve az indák, a virágok és a levelek által. Oda mentem és leszaggattam a nővényt, hogy a felszínre hozzam a színarany trónt. Amint sikerült teljesen megtisztítanom, megcsillant benne a hold fénye, és beragyogta az egész termet. Azonban semmi sem történt. Tanácstalanul néztem rá a sápadt lányra, akit nem nagyon tört le. A kezét vízszintesen tartotta és tett egy lefelé nyomó mozdulatot. Összeráncoltam a homlokomat.

Már tudtam, hogy mit akar, de nagyon nem tetszett. Vajon mi fog történni? Nem tudtam, megmagyarázni, de nagyon nem akartam leülni a trónra. Mi lesz, ha nem én vagyok, akit keresett és én is kővé válok?

- Félsz? – hallottam a lány hangját valahonnan távolról.

Ezúttal képtelen voltam figyelni rá. Megszédültem a gondolattól, hogy király legyek. Hiába volt csábító a gondolat, én nem vagyok alkalmas semmilyen ország irányítására. A bátyám, ő alkalmas lenne, de ő nincs itt. Megkapaszkodtam a trón karfájában, de nem ültem le. Kavargott a fejem és képtelen voltam gondolkodni.

-"-

- Mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten a lány, minden bizonnyal sokadszorra, én pedig azt vettem észre, hogy a földön fekszem.

Kábultan emelkedtem könyökre, majd ültem fel. A lány szemében félelmet láttam. Igazi aggodalmat. De vajon miért aggódott?

- Ha azért aggódsz, hogy mi fog történni veled, akkor nem kell megtenned. – suttogta, alig hallhatóan.

Nem akartam, hogy gyávának lásson, így gondolkodás nélkül rávágtam:

- Megteszem, de csak ha adsz egy csókot.

Meglepődött, de végül megtette. A csók nem volt ugyan igazi, de elég volt ahhoz, hogy bátorságot gyűjtsek és felálljak. Egy hosszú másodpercig a termet kémleltem, majd óvatosan leültem. Egy pillanatig nem történt semmi, majd az első szoborból egy halvány fénysugár szállt fel. A szobor pedig porrá hullott szét. Szép lassan a terem kiürült, és csak a por maradt meg bizonyítékként, hogy volt ott valami.

Éppen hajnalodott, és a nap első sugara bevilágította a tróntermet. A csillárokról lelógó üvegekben visszatükröződött és megtört a fény, így nem csak fehér, de rózsaszín, kék, zöld, piros, és még sok más színben is pompázott.

- Köszönöm. – sóhajtott a lány mellettem, és én felé fordítottam a fejem.

Néhány pillanat alatt nagyon sokat öregedett, majd végül öreganyó lett belőle és a földre esett. Ijedten kaptam utána. Magam felé fordítottam sápadt arcát és könyörögve néztem rá.

- Ne halj meg. – ő csak elmosolyodott és lehunyta a szemét. De még éreztem, ahogy ver a szíve, bár már elég gyengén. A légzése is egyre lassult, de még egy szót ki tudott préselni magából.

- Fuss. – majd végleg elernyedt és nem mozdult többé.

Elsőre nem értettem meg, hogy mit akart mondani, de akkor hirtelen megremegett alattam a föld. A mennyezetről hatalmas darabokban hullott alá a kő, és csapódott be alig néhány centire mellettem. Ijedten ugrottam fel magamhoz szorítva a lány holttestét. Magammal akartam vinni, de amint kettőt léptem széthullott a karjaim közt. Elkeseredve kaptam utána, de már nem tudtam megmenteni. Porrá vált, ahogy a padlóhoz ért, és végleg elmerült a többi között.

Egy másik hatalmas kődarab csapódott be közvetlenül mellettem, mire magamhoz tértem és futásnak eredtem. Le a lépcsőn és ki, az idő közben félig kiszakadt, bejárati ajtón. Gondolkodás nélkül futottam egyenesen be az erőbe és mentem haza. Nem volt időm, hogy körbenézzek, de láttam, hogy a fák ezúttal visszahúzták a gyökereiket, és utat nyitottak nekem. A lombkoronájukat széthúzták, hogy több fényt engedjenek be.

Végre kiértem a domboldalba, ahonnan már láttam a falumat. A bátyám a mezőn szántott a fekete ökrünkkel, az anyám pedig a gyógynövényes kertet gyomlálta.

-"-

Másnap visszamentem a kastélyhoz. Nem hittem a szememnek. A kastélyt teljesen belepte a növényzet. Az erdő úgy mentette meg, hogy megtámasztotta, megfogta és magához ragadta. Ennek ellenére látszott rajta, hogy nem rég még majdnem összeomlott.

Lenyomtam a hatalmas tölgyajtó kilincsét, ami meglepetésemre nagyon hamar szélesre tárult. Nem volt más a kastélyon belül, csak az élő természet, amely elfoglalta a szobrok helyét, a lépcsőt és az ajtókat. Ahová csak léptem az indák elálltak az utamból, így teljes biztonságban jutottam el a trónteremig, majd beléptem a hatalmas helyiségbe.

A szobrok ugyan már eltűntek, de a por, ami utánuk maradt, kis, színes virágokat hozott. A mennyezetről leeső hatalmas kődarabok, idő közben visszakerültek a helyére, az erdő segítségével, és ami most is szorosan ölelte, mintha nem akarná elengedni.

A terem végébe néztem, ahol tegnap még a trón állt, de az mostanra eltűnt. A falakat, a festmények helyett virágok borították, a csillárok, hatalmas méhkashoz hasonló gömbök lettek, és biztos voltam benne, hogy éjszaka még világítanak is.

Megálltam a terem közepén, és behunytam a szemem. Hamarosan meghallottam a madarak énekét, a szél zúgását és a levelek zörgését. Valahol bennük hallottam a sápadt lány hangját is. Aztán megéreztem egy apró lüktetést. Mintha egy szív dobbanása lenne. Az erdő szívének a dobbanása.

Elhallgattam volna még ezt a hangot, de hirtelen megriasztott valami. Egy varjú károgása, és én ijedten ugrottam egyet. Még hozzá kell szoknom ezekhez is. Olyannak kell lennem, mint ő. Mint az erdő Sápadt Hercegnője. Hiszen most már én vagyok az erdő királya.